Kyle Broflovski ráérősen sétált a Charleston -ház felé. Hiába tört ki a vihar, Mr. Garrison nem törölte el a házit.Kénytelen volt átmenni a lányhoz, hogy együtt befejezzék a dolgozatot a kukoricatermesztéses versről. Rosszkedvűen rótta a métereket végig a Leander utcán - Sharon volt az utolsó, akivel találkozni akart abban a pillanatban. Kyle tisztában volt azzal, hogy a lány számára első a házi, tehát mindenképpen megpróbál majd végezni a feladattal, azonban affelől is bizonyos volt, hogy se a lány, se családja nem fogják tárt karokkal fogadni. Sharon eddig se kedvelte túlzottan, de mostanra biztosan tiszta szívből gyűlöli őt - és Kyle meg is tudta érteni őt, hiszen akár a halálát is okozhatta volna.
Mikor befordult a sarkon, már az utca végén meg is pillantotta a palotának is beillő házat. Ugyan még sose járt Sharonéknál, de már hallott mindenféle regéket arról, hogy milyen hatalmas és gyönyörű helyen laknak, ám a valóság minden képzelgését felülmúlta. Barokkos külsejű épület volt, három emeletes, és a kertje akkora, hogy nemcsak a gigantikus virágágyás, erdőszerű cseresznyefa-rengeteg, hanem még egy medence és szökőkút is elfért benne. "Nem is tudtam, hogy ilyen helyek is vannak South Parkban", gondolta a fiú, ahogy őszinte ámulattal figyelte a Charleston-házat.
Kyle becsengetett a házba. Legnagyobb meglepetésére egy komornyik sétált ki a kertbe, hogy ajtót nyisson a fiúnak.
- Hm... - mérte végig a fiút a férfi. - Ne felejtse el letörölni a cipőjét! - a Kyle-hoz intézett szavakat mély megvetéssel ejtette ki. Ennek hatása nem maradt el: Kyle olyan vörös lett, mint a főtt rák.
- I-igenis - motyogta zavartan, és engedelmesen kilépett cipőiből. Legnagyobb meglepetésére az elegáns, fekete öltönyt viselő férfi felemelte a levetett bakancsokat, és elvitte őket. Kyle már épp utánaszólt volna, hogy azonnal hozza vissza a cipőjét, tekintete azonban megakadt a díszes előcsarnokon. A fiú úgy érezte, hirtelen háromszáz évet repült vissza az időben: méretes, színarany gyertyatartók lógtak a falról, melyet eredeti franca, tizennegyedik Lajos-korabeli tapéta díszített. A kanapét, melyet nyilvánvalóan a megpihenni kívánó vendégek számára helyeztek az előszobába Charlestonék, olyan gazdag és gyönyörű faragások díszítették, hogy Kyle biztosra vette, hogy a bútordarab önmagában többet ér, mint az ő házuk összesen. Nem is akart leülni rá - félt, hogy valami kárt tesz benne -, inkább csak magányosan és kissé szerencsétlenül álldogált ott a Terrence és Phillipes zoknijában, mígnem egyszerre kinyílt a közeli ajtó. Kyle azt hitte, ismét a komornyik érkezett, hogy egy újabb ruhadarabjától szabadítsa meg őt, ám nem is tévedhetett volna nagyobbat: legnagyobb meglepetésére egy kacsacsőrű imbolygott be a szobába, szárnyaival egy tál friss, illatozó popcornt hordozva.
- Ó, Kacsacsőrű Kelly. Ezt nekem hoztad? - kérdezte, és miután a kacsacsőrű egy aprót bólintott, így szólt: - Nahát, köszönöm!
A kellemesnek induló társalgást Sharon szakította félbe, aki könyvekkel megrakodva lépett be az előcsarnokba.
Olyan gyilkos pillantást vetett a fiúra, amitől annak - bár magának se szívesen vallotta be - félelmében megremegtek a térdei. Azért igyekezett nem kimutatni aggodalmát, és dacos arcot vágott.
- Késtél - förmedt rá köszönés nélkül a lány. - Már tíz perce itt kellett volna lenned!
- Miss Charleston, legyen udvarias! - utasította ekkor a komornyik Sharont. Bár a férfi, aki titokban láb- illetve
cipőfetisiszta volt, és azért gyűjtötte be a vendégek cipőit, hogy zárt ajtók mögött nyugodtan szagolgathassa, nem látta, mi folyik az előszobában, de mindent pontosan hallott.
- Bocs - vetette oda félvállról Kyle. - Akkor talán...neki is kezdhetnénk, nem gondolod?
Sharon visszafojtotta a belőle kikívánkozó dühös kiáltást. A komornyik nem szerette, ha csúnyán, netán ingerlékenyen beszél, ezért a lány jobbnak látta, ha akkorra tartogatja sértéseit, míg kettesben nem lesznek Kyle-lal. Dühét végül Kacsacsőrű Kellyn töltötte ki, aki továbbra is áldozatkészen tartotta a tál popcornt Kyle-nak:
- Kelly, hányszor mondjam neked, hogy ne használd egyedül a mikrót?
A kacsacsőrű morgott egyet (olyat, mint amilyet a kacsacsőrűek szoktak), és kibicegett a konyhába. Nem szerette, ha buta kacsacsőrűként kezelik a családtagjai, ezért eldöntötte, hogy elkészít magának egy külön tál popcornt. Mindig is nagyon önfejű állat volt.
- Gyere utánam - mondta végül Sharon, és elindult felfelé egy kacskaringós lépcsőn. Kyle szótlanul követte - az meg se fordult a fejében, hogy esetleg átvegyen néhányat a lány által cipelt vaskos könyvekből.
Sharon szobája a legfelső, azaz harmadik emeleten volt, így mire megérkeztek, Kyle már jócskán kifáradt. Kimerülten lihegve támaszkodott neki a díszes falnak (Sharon gonosz mosollyal nyugtázta a mozdulatot), és várta, hogy a lány kitárja szobája ajtaját. Mikor ez megtörtént, Kyle is belépett Sharon után.
A díszes előszobától eltérően Sharon lakhelye letisztult volt és elegáns. Többnyire a kék és fehér színek uralkodtak a szobában, az ágy pedig - melyen akár öt ember is elfért volna, széltében, hosszában egyaránt - puhának és ruganyosnak tűnt, a párna mellett pedig egy fehér játékkutya ücsörgött.
- Szép szoba - csúszott ki Kyle száján, majd gyorsan hozzátette. - Mármint... nem olyan rossz.
- A komornyikunk szereti nézni a Népi félórát az ötös csatornán - magyarázta Sharon Kyle döbbent arcát látva.
- Öhm... jó - felelte a fiú, majd kínjában a lány felé nyújtotta a kezében szorongatott tálat. - Kérsz popcornt?
Sharont meglepte Kyle viselkedése. Bár a fiú mindenképp zavartnak tűnt, látszott rajta, hogy próbál kedves lenni - ilyen formájában szinte egészen normális volt. Sharon azonban elhatározta, hogy nem fogja könnyen megbocsátani a fiú vétkeit, és nem lesz vele barátságos csupán azért, mert megkínálta egy kacsacsőrű által készített kajával.
- Nem kérek, és a helyedben én se vennék - válaszolta a tőle telhető leghidegebb hangon Sharon. - A húgom mindig elégeti a popcornt. - Azzal a számtalan könyvet széles, ragyogóan tiszta íróasztalára pakolta, és egy kemény párnájú széket helyezett elé, közvetlenül sajátja mellé.
- Kezdhetjük?
- Aha - bólintott a fiú, és félretette a tálat. - Nos, megkérdeztem Izzyt, és ő mondta, hogy valóban a termesztésről szól a vers, tehát szerintem eből induljunk ki.
- Hülyeség! - vágta rá kapásból Sharon. - Izzy kedves lány, de nem ért a művészethez. Igen, talán elsőre úgy tűnik, a krumplikról szól a vers, de meg kell látni mögötte a mélyebb értelmet.
- Mélyebb értelem? Mégis mi a mélyebb értelem abban - pillantott a versre -, hogy "megkapállak, kigyomlállak, és az asztalomra várlak" ?
- Az, Kyle Broflovski - emelte fel a hangját Sharon -, hogy tisztán hallatszik a sorokból, hogy a szerző a szörnyű kínhalálra utal! Megkapállak, kigyomlállak, asztalomra várlak? Kannibalizmus! Szerintem a költő azt akarja kifejezni, hogy bizonyos emberek a halálba küldik a többit. Te talán nem így gondolod? Ja, persze, el is felejtettem, Izzy szava szent! - gúnyolódott a lány.
- Mi?! - rökönyödött meg Kyle. - Ezzel mire utalsz? - pattant fel a fiú.
- Csak azt, hogy én is nagyon sajnálom, hogy együtt osztottak be minket, és megértem, hogy inkább szerettél volna a drágalátos Izzyddel lenni, aki annyira vágja a költészetet! - sziszegte összeszorított fogakkal, lángoló arccal Sharon. Maga se értette, mi dühítette fel ennyire Kyle viselkedésében, de érezte, hogy legszívesebben felképelné a fiút.
- Te meg miről beszélsz?! - csattant fel Kyle. - Én nem vagyok belezúgva Izzybe! Csak ezt a rohadt verset akartam kielemezni, de veled ez sem sikerül!
- Talán könnyebb lenne, ha lenne bármilyen önálló gondolatod is a témáról, nem csak Izzy szavait ismételgetnéd, mint valami béna papagáj! - kiáltott rá Sharon. - Halljuk, TE mit gondolsz róla?
- Szerintem ez egy GAGYI VERS! - ordibálta Kyle. - Fingom sincs miről szól! De egy biztos! NEM A HALÁLRÓL!
Sharon egy pillanatra elhallgatott. Ő is végtelenül, sőt kimondhatatlanul gagyinak találta a verset, melyet a tankönyv tanúsága szerint egy minden bizonnyal elmeháborodott testvérpár írt, ám Sharon sose vallotta volna be Kyle-nak, hogy bármiben is egyetért vele, így hazudott neki:
- Szerintem meg... szerintem meg ez egy remekmű! Mindig elérzékenyülök, ha elolvasom, annyira megindító! De persze ezt te nem értheted! Semmi közöd az elmúláshoz... ja igen, attól eltekintve, hogy pár napja majdnem megöltél! - az utolsó szavakat egyenesen ordította. Meg is lett a dolog eredménye: kopogtattak a szoba míves, fehér ajtaján, és a komornyik, Dominic lépett be rajta.
- Miss Charleston, ha megkérhetném, kicsit halkabban adjon hangot a véleményének. Még tart a Népi félóra, de semmit se értek belőle.
- Én nem akartalak megölni! - kiáltotta Kyle. - Azt hittem a hülye kis barátnőd szól neked, de nem tette! Nem az én hibám!
- Még van képed Gigit hibáztatni! - veszekedett vele Sharon, figyelmen kívül hagyva Dominicot. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a tál popcornt, és egyenesen Kyle arcába borította.
- Miss Charleston! - botránkozott meg Dominic. - Ez nem úrihölgyre jellemző viselkedés!
Ekkor betoppant Kacsacsőrű Kelly, és egyenesen rátámadt a pattogatott kukoricával beborított fiúra. Csípte, harapta, rágta ahol csak érve, egészen addig, amíg a kacagó Dominic le nem szedte Kyleról.
- Hahaha! Kelly kisasszony, maga igazi kis harcos! - csiklandozta meg a kacsacsőrű tollazatát. - Na jöjjön, ezért megérdemel egy kiadós forró fürdőt!
Azzal a komornyik kivitte a még mindig kapálódzó állatot a fürdőbe.
- A hülye háziállatod, ez a Kelly... teljesen idióta! - támadt Sharonnak Kyle, amint a komornyik elhagyta a szobát. - Teljesen összecsipkedte a karomat!
- Nem a háziállatom, hanem a testvérem! - húzta fel az orrát sértetten Sharon. - Jól van, tudod mit? Elegem van belőled! Menj csak haza, én majd megírom egyedül a házi dolgozatot!
- Jó, írd csak meg! Én is írok egyet és meglátjuk kié a jobb! - vágta rá dühösen Kyle, majd kiviharzott a szobából, magára hagyva a lányt.
Kyle gyors léptekkel szaladt le a lépcsőn. "Minek kellett idejönnöm ehhez az őrült szörnyeteghez?" kérdezte magától, ahogy egyre csak szedte a fokokat. "Tudhattam volna, hogy ami nem megy, azt felesleges erőltetni!" mikor leért a földszintre, körülnézett, hogy meglelje cipőjét, melyet előzőleg Dominic vitt el némi szaglászás céljából. Lábbelije helyett azonban Kyle csak furcsa, sűrű, gomolygó füstöt látott mindenhol.
- Uramisten! Kigyulladt a mikró! - hallatszódott ekkor Dominic ijedt hangja. - Gyorsan, Kelly kisasszony! Meneküljön! Ne törődjön Sharon kisasszonnyal, majd én kimentem! DOMINIIIC A SZUPERHŐŐŐS!
Kyle berontott a konyhába, hogy eloltsa a tűz forrását. Előkapott egy edényt, teletöltötte vízzel, és ráborította a lángokra. Sajnos ezzel nem ért el semmi eredményt: a lángnyelvek már lassan a plafonig felértek.
- Szaladjunk, Kelly kisasszony! Micsoda szerencse, hogy Charlestonék épp a rokonaikat látogatják Atlantában! Talán nekünk is fel kéne szállnunk a legkorábbi atlantai járatra, mit gondol, Kelly kisasszony?
- Háp-háp - nyilatkozta Kacsacsőrű Kelly.
Kyle mindeközben elkeseredetten próbálta eloltani a tüzet. Először arra gondolt, hogy felhívja a tűzoltókat, de egyetlen telefont se talált a helyiségben, saját mobilját pedig otthon felejtette. A tűz egyre csak terjedt; a komód és a rajta lévő csomag kacsatáp már egyenesen lángolt. A fiú küzdelme egyre elkeseredettebbé vált, ráadásul abban a pillanatban megszólalt a tűzjelző riasztó, melynek éles, vijjogó hangjától megfájdult Kyle feje.
Meghallván a riasztót, Sharon azonnal otthagyta háziját a szobájában, és lesietett a lépcsőn, hogy megnézze, mi történt. Mikor meglátta, hogy lángokban áll a konyha, és Kyle egy gabonapelyhes edénnyel próbálja eloltani a tüzet, türelmetlenül a fiúra kiáltott:
- Mégis mit művelsz, Kyle? Gyere ki onnan azonnal!
- De lángol a lakás! El kell oltani! - ordította neki vissza Kyle. Sharon azonben megragadta a fiú csuklóját, és szabályosan kiráncigálta a lakásból. Ez a dolog viszont elég nehéznek bizonyult, mivel Kyle minduntalan vissza próbált szaladni, hogy eloltsa a tüzet.
- Kyle, ne hősködj már, inkább gyere! Vagy meg akarsz halni?
- Le fog égni a házatok! Inkább gyere és segíts! - válaszolta a fiú, ám Sharon meglepően erősnek bizonyult, és nem engedte a csuklóját.
- A riasztó közvetlenül jelt ad a tűzoltóknak, te hülye! - mondta Sharon kicsit kedvesebben. Valahol, mélyen meghatotta, hogy Kyle segíteni akar neki, és nem akarja, hogy leégjen a háza. - Elvileg perceken belül itt lesznek. Gyerünk! - azzal Kyle-lal együtt kifutottak a kertbe. Sharon mély levegőt vett, és leroskadt a szökőkút szélére. Még éppen látta, hogy Dominic és Kelly bepattannak a lovaskocsiba, és elhajtanak a vonatállomás felé.
Kyle a lány mellé huppant le, és lehunyta szemeit. Arca tiszta korom volt, vörös tincsei kócosan kandikáltak ki zöld usánkája alól.
- Micsoda izgalmak - morogta a fiú.
Sharon, válaszra képtelenül, fáradtan biccentett. Tekintetével még mindig a távolódó lovaskocsit figyelte. Miért van az, hogy még Dominic is többre értékeli Kellyt, mint őt? Hiszen végülis csak egy... buta kacsacsőrű.
Hamarosan megérkezett a vijjogó tűzoltókocsi, és a vörös egyenruhás férfiak már siettek is, hogy eloltsák a konyhában a lángokat. Ügyesen és gyorsan dolgoztak, így pillanatok alatt végeztek. Sharon megköszönte a férfiaknak, hogy segítségére volták, és hálája jeléül néhány tízdollárost nyomott a kezükbe - ők azonban nem akarták elfogadni a pénzt.
- Ilyen csinos kislánytól nem fogadhatunk el semmit - vigyorgott rá a lányra egy fiatal tűzoltó, mire Sharon mélyen elpirult. Kyle hirtelen szerencsétlennek és nevetségesnek érezte saját próbálkozásait a gabonapelyhes edénnyel.
Mikor a tűzoltók végre elmentek, Sharon félénken megállt Kyle előtt, aki fejét kezébe hajtva ücsörgött a szökőkút peremén. Mintha megérezte volna a lány jelenlétét, rápillantott ujjainak résén keresztül, és lassan ráemelte tekintetét. Sharon nem mosolygott, nem nézett kedvesen (sőt, az igazat megvallva durcásnak tűnt), de Kyle meglepetésére azonban most nem újabb sértéseket tartogatott a számára.
- Nos... legalább megpróbáltad - mondta nagy kínban Sharon. - Ez igen... becsülendő dolog. Mindenesetre többet tettél, mint Dominic vagy Kelly - pillantott a lovaskocsi hűlt helyére. - Szóval csak azt akartam mondani, hogy... köszönöm.
Kyle döbbenten nézett a lányra. A legkevésbé arra számított, hogy Sharon Charleston megköszöni neki az eredménytelen, és elsősorban borzalmasan béna próbálkozását.
- Öhm... szivesen - nyögte ki, miután felocsúdott a meglepetéséből.
Sharon még várt egy kicsit, hátha Kyle hozzá akar fűzni valamit elmésnek nem nevezhető mondanivalójához. Mikor azonban ez nem történt meg, a lány sarkon fordult, és elindult a házba.
- Felhívom a szüleimet - jelentette be, de úgy, mintha csak úgy magának mondta volna. - Aztán nekifogok a dolgozatnak.
- Jó... rendben... én is - emelkedett fel ültőjéből Kyle. - Hát akkor találkozunk holnap, a suliban.
- Holnap - egyezett bele Sharon is, majd mindenféle különösebb búcsúszó nélkül belépett a házba. Az ablakból visszatekintve még látta, ahogy Kyle Broflovski is hazaindul, végigbaktatva az elegáns Leander úton. A fiú nem nézett hátra.
a
Kellemes, napfényes reggel virradt South Parkra azon a vasárnap, Stan Marsh azonban csöppet sem volt jókedvű. Édesanyja segítségével rendet rakott a nappaliban, elpakolta az újsághegyeket a kávéasztalról, a párnahalmokat a kanapéról és nem utolsó sorban apja üres sörösdobozait is visszavitte a szupermarketbe - mindazok ellenére, hogyha rajta múlt volna, a kisujját se mozdítja meg. Rendkívül bosszantotta, hogy Gigi Prouvaire kedvéért kell ráncba szednie otthonát.
- Nem tudom, miért csináljuk ezt, anya - reklamált a fiú éppen, miközben édesanyja, Sharon éppen egy tálca pogácsát és meleg kakaót helyezett a faasztalra. - Gigi biztos nem bánja a koszt, hiszen francia. A franciák még a hónaljukat se borotválják!
- Igazán? - kapta fel a fejét érdeklődve Stan apja, Randy, aki éppen a konyhában üldögélt, látszólag a sporthírekbe temetkezve. Most azonban kipillantott újságja felett. - Különös!
- Randy, Stan, ti is tudjátok, hogy ez csak egy ostoba sztereotípia! - teremtette le családjának férfi tagjait Sharon. - Biztos vagyok benne, hogy ez a Ginette - azaz Gigi - nagyon kedves kislány, és jól kijösztök majd, ha jobban megismeritek egymást.
- Kötve hiszem - morogta Stan rosszkedvűen.
Mindeközben Gigi Prouvaire elindult a Marsh-rezidencia felé. Mivel a bokája bár helyelközel rendben volt, így gördeszkával közelítette meg a házat. Igazság szerint semmi kedve nem volt a fiúval találkozni, főleg a gatyábaturkálós- indcidens után. Minden bizonnyal sokkal rosszabb lesz az együtt töltött idő, mint a legutóbbi alkalommal, bár az sem volt remeknek nevezhető. " Az én partneremnél csak George Michael borzalmasabb" gondolta. " Szegény Kenny... "
Gigi, mikor megérkezett a Marsh-rezidenciához, még várakozott egy kicsit azelőtt, hogy jelt adott volna érkezéséről. Gördeszkáját a falnak támasztva morfondírozott, hogy a kopogással avagy csengetéssel jelezze -e jöttét (bár akkor úgy érezte, az elszaladás lenne a legmegfelelőbb perspektíva). A döntés annyira lekötötte a gondolatait, hogy nem is vette észre, hogy valaki kinyitotta az ajtó mellett elhelyezkedő, széles ablakot. A lány ijedten összerezzent, ahogy az ablakkeret reccsent egyet, és egy barátságos nő hajolt ki a keletkezett résen.
- Szia! Ugye, te vagy Gigi Prouvaire? - köszöntötte az ismeretlen nő Gigit.
- Öhm... igen - bólintott a lány kissé elpirulva. "Na tessék, már megint leégettem magam!" gondolta, majd szégyenlősen elmosolyodott. - Csókolom! Bemehetek?
- Persze, gyere csak! - invitálta mosolyogva a nő, majd pár pillanat múlva kinyitotta az ajtót. - A nevem Sharon, Stan anyukája vagyok - folytatta, majd a konyhában üldögélő, kettősüket kíváncsian szemlélő, fekete hajjal, illetve bajusszal rendelkező férfira mutatott:
- Az pedig ott a férjem, Randy.
Randy Marsh, megpillantván Gigit gépiesen lerakta az újságot, amit éppen olvasott, majd térdeit kissé berogyasztva ujjtekergetésbe kezdett. Gigi legnagyobb meglepetésére zöld pozitív-jelek jelentek meg a férfi feje felett.
- Randy, üdvözöld rendesen a vendégünket! - utasította férjét Sharon.
- Szia Gigi! - köszönt Randy a lánynak. - Kérsz egy sört?
- Randy! - kiáltott rá a férjére Sharon.
- Köszönöm, nem kérek - utasította el az ajánlatot Gigi kedvesen, majd Stanhez fordult. - Kezdhetjük?
- Tőlem - vonta meg a vállát a fiú, majd kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, és intett Giginek, hogy kövesse.
- Készítettem nektek forró kakaót és pogácsát - szólt a gyerekek után Sharon. - Egyetek belőle nyugodtan, amennyi jólesik!
Stan dühösen elkapta a tekintetét anyjáról. Miért kell úgy viselkednie, mintha ő még mindig öt éves lenne? Bosszankodva pakolta elő az irodalomkönyvét és füzetét,
miközben helyet szorított a francia lánynak. Mire mindketten elhelyezkedtek, Stan már ki is nyitotta a vaskos tankönyvet a krumplis versnél.
Gigi átfutotta szemeivel a verset, majd felsóhajtott.
- Ez egy pocsék vers - jelentette ki teljesen feleslegesen. - Mit írt Cartaman? Szerinte miről szól?
- Azt hiszem, a krumplitermesztés gyönyöreit említette - válaszolta Stan. Igyekezett teljesen érzelemmentes hangot megütni, és gondosan kerülte Gigi tekintetét. A gatyás incidens óta elképesztően kínosan érezte magát a lány társaságában. - Szerinte arról szól, hogy milyen jó, ha az embernek farmja van, mert finom zöldségek nőnek ki a földből, amiket az emberek később megehetnek. - Itt elgondolkodva meredt a sorokra. - Jesszusom, mégis ki ír verset ilyen marhaságokról?
- Valami Reika és Dorothia Kachandy - olvasta fel a szerzők neveit Gigi. - Biztos két elmebeteg perszóna lehet - elmélkedett a lány.
- Hát, az biztos, hogy nem lehetnek százasok - értett egyet Stan, majd önkéntelenül Gigire mosolygott. Az egész csupán egy másodperc erejéig tartott, utána sietve törölte le a vigyort a képéről, és fontoskodón köhintett egyet. - Nos, ha nincs más ötleted az értelmével kapcsolatban, leírhatnánk azt, amit Cartaman mondott.
- Oké - egyezett bele Gigi. - Átírunk benne néhány szót, és akkor Mr. Garrison észre sem veszi, hogy Cartamanét másoltuk le.
- Helyes - biccentett Stan komolyan. El se akarta hinni, hogy ilyen olajozottan mennek a dolgot, kiváltképp azután, hogy milyen csúnya veszekedésbe bonyolódtak, mikor az órán minden sort fel kellett olvasnia Giginek. Úgy tűnt azonban, a Kachandy-nővérek iránt táplált gyűlöletük oldotta a kettejük közt lévő feszültséget. Sajnos a vidám hangulat nem tartott sokáig. Stan éppen azon igyekezett, hogy megfelelő helyet találjon dolgozatuk számára a füzetében, Gigi pedig kortyolgatni kezdte Sharon kakaóját, mikor egy ijesztő külsejű, bozontos hajú, fogszabályzós lány robogott le a lépcsőn.
- Gyorsan húzzatok el kis pöcsök! - kiáltott rájuk a lány. - Mike nemsokára itt lesz és megnézzük a Veszedelmes Küszöböket! - fröcsögte, kezében lóbálva a DVD-t.
- Fúj, az egy nagyon nyálas film - fintorgott Gigi. - Nézzétek meg inkább a...
- Nem érdekelnek a tanácsaid te kis pöcs! Takarodjatok el most azonnal!
- Shelley, nekünk most házi dolgozatot kell írnunk Garrison bácsinak! - ellenkezett Stan.
- Kit ÉRDEKEL? - kiáltott rá öccsére Shelley dühösen. - Mi ITT fogjuk megnézni a Veszedelmes Küszöböket, ti pedig elhúztok a jó büdös francba a hülye kis francia barátnőddel együtt, különben mindkettőtöket jól elverlek! - fenyegetőzött a lány.
Randy és Sharon sajnos nem tudtak közbelépni, mivel utóbbi éppen a helyes viselkedés és üdvözlés szabályait magyarázta élete párjának. Stanből kiszakadt egy mély sóhajtás.
- Jólvan, elmegyünk. Gigi, mehetünk hozzátok? Vagy Léon meg Cartman is ott lesznek?
- Mehetünk... de fel kell készülnöd. Nagyon GÁZ lesz - mondta a lány, és felállt. - Amúgy a Veszedelmes Küszöbök NAGYON SZAR film! - kiáltott oda utoljára Shelley-nek, majd kisétált a szobából.
- Mi más lenne? Azt hallottam, azt is ezek a Kachandy-nővérek csinálták - fordult Stan Gigihez, miután búcsút intettek a fiú szüleinek, és magára hagyták Shelleyt a kakaóval és a romantikus filmjével. - Bármi kerül ki azoknak a hibbant tyúkoknak a kezei közül, biztos egy kalap szar lesz.
A fiút meglepte, milyen jól megértik egymást Gigivel a kezdeti nehézségek ellenére. Bár még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy Gigi előző éjjel mondhatni a fenekét fogdosta, kezdett egyre jobban szimpatizálni a lánnyal. "Wendyt se sértegette szánt szándékkal" gondolta jóindulatúan Stan. "És végülis csak Sharont akarta megmenteni. Talán nem olyan rossz fej ez a Gigi... annak ellenére, hogy francia, és minden bizonnyal nem borotválja a hónalját."
Gigi vidáman felnevetett. Sokkal rosszabbra számított, de kellemes csalódás érte. - Hát igen, ezek a Kachandy - nővérek elég ... bénák! Ráadásul a Veszedelmes küszöbök alaptörténete is szar, ráadásul azok a nyálas részek benne! Te láttad már?
- Sajnos igen, Wendy elvitt rá, mikor kijött a moziban - húzta el a száját a fiú undorodóan. - A legrosszabb az volt, mikor az a küszöb elvitte a csajt a varázsszőnyegén, és együtt énekeltek! A csajszi meg persze beleszeretett... egy küszöbbe! Micsoda marhaság! - egy pillanatra szünetet tartott, amíg megtorpantak a zebra előtt, várva, hogy a lámpa pirosról zöldre váltson. - Gondolom Léon többször is látta - tette hozzá vigyorogva.
- A szobája tele van a plakátjaival! - nevetett a lány. - Imádja a Kachandy- nővéreket, minden könyvüket, versüket elolvassa és az összes filmjüket megnézi! Néha engem is magával rángatott, de legtöbbször a főcím után kirohantam a moziból. Mondjuk van néhány, ami nem annyira rossz... például az Aranyvirsli-küldetés elég vicces!
- Aranyvirsli-küldetés? - vonta fel a szemöldökét Stan, miközben átsétáltak a zebrán. - Még sose hallottam róla! Ez valamelyik újabb regényük?
- Aha. Ilyen kalandregény- szerű. Csak azért olvastam el, mert Léon zokogva mesélte el, hogy egy cseppet sem hasonlít az eddigi könyveikre. Gondoltam, teszek egy próbát. Ha szeretnéd kölcsönadhatom - vonta meg a vállát Gigi.
- Hát jó - válaszolta kissé bizonytalanul Stan. - De ugye ebben nincsenek éneklő küszöbök?
- Nem, nincsenek - kacagott a lány. - Fura, sosem gondoltam volna, hogy te is láttad a Veszedelmes Küszöböket. Nagyon bírhatod Wendyt, ha a kedvéért még ezt a rakás fost is végignézted.
- Igen - válaszolta elmerengve Stan -, valóban... sok áldozatot hozok Wendyért. Egyébként jól láttam, hogy te meg Drew Chalphával smaccantottál Cartman videója közben? - érdeklődött a fiú némi pajkossággal szemeiben.
- Hát... igen - pirult el a lány. - Elég kedves fiú... csak egy kicsit beképzelt. De hát, ha van mire akkor... Na, megérkeztünk - mutatott egy sárga színű házra Gigi.
- Mintha zenét hallanék - jegyezte meg kicsit meglepve Stan. - Cartman és Léon buliznak, vagy mit csinálnak? - kérdezte, miközben Gigi a kulcsáért kotorászott a táskájában.
- Remélem nem.... Léon KLASSZIKUS ZENÉT HALLGAT! Ki hallgat manapság KLASSZIKUS ZENÉT? - háborgott Gigi felvont szemöldökkel nézve a fiúra.
A lány végre megtalálta a kulcsát, bedugta a zárba és kinyitotta az ajtót.
- Hát én biztos nem, és szerintem Cartman sem - válaszolta a fiú. Nehezére esett elképzelnie barátját, amint Léon Prouvaire-rel ropja Mozartra és Beethovenre. - Ami azt illeti, szerintem el se jött. Mondta, hogy annyira lefárasztotta ez az egész tornádós cucc, hogy otthon kell maradnia és megennie tíz doboz sütit, hogy regenerálódjon - idézte Cartman szavait Stan.
- Kééstéééél! - ugrott elő hirtelen az áriázó Léon, halálra rémítve ezzel a két fiatalt. - Pediiig tortááát is sütötteeem! - énekelte, magasba emelve a cukorbevonatos tésztát. Jókedve azonnal alábbhagyott, miután észrevette, hogy nem a régen várt vendége érkezett meg. - Ó, csak ti vagytoook? Azt hittem Cartmaaaaaaaaaaaaaaaaan!
Stan, miután magához tért első döbbenetéből (amit Léon babarózsaszín partipizsije, a lufikkal feldíszített lakás és a rádiából üvöltő Beethoven-szimfónia együttes hatása okozott) belépett, és így szólt:
- Sajnálom, Léon, Cartman nem fog jönni. Úgymond... gyengélkedik - fejezte be, majd lassan végigjáratta tekintetét Gigiék lakásán, ami (lufik ide vagy oda) nem árulkodott jó ízlésről. Minden rózsaszín volt, a falakat pedig musical-poszterek és régi zeneszerzők képei díszítették, sőt, közvetlenül a hűtő mellől Haydn kőből faragott képmása tekintett vissza rá.
- Ronda, igaz? - kérdezte Gigi látva Stan megrökönyödött arckifejezését.
- Hát... nem, nem - próbált hazudni a fiú. - Egész kellemes. Haydn arca a mélyhűtött tarja mellé egészen kellemes, szinte étvágygerjesztő.
- Jaj, ne hazudj Stan! - hunyorgott a fiúra Gigi. - Szerintem is ocsmány az egész, de hát ez van, ha az ember szülei színházasok. Utálok itthon lenni, ha mégis muszáj, akkor a szobámban töltöm az időt. Szerintem inkább menjünk is fel, mielőtt még rosszul leszel.
- Nem, nem, neeeeem! - ballettozott eléjük Léon, elzárva a kijáratot. - Stan, meg kell enned ezt a fantasztikus epertortát, amit sütöttem! Én nem tehetem, mert nem akarok elhízniiiii! - Azzal a fiú orra alá nyomta az ételt. - Egyééél!
- Léon, hagyd már szerencsétlent - szidta le a bátyját Gigi. - Amúgy meg, egy szelet torta nem árt meg, attól még nem fogsz elhízni!
- Éppenséggel megkóstolhatom - ajánlkozott Stan. Bejelentését Léon kitörő örömmel fogadta, és már szaladt is, hogy szeljen a fiúnak egy cikket.
- Te nem eszel belőle, Gigi? Igazából elég finomnak látszik - fordult a lányhoz Stan.
- Öhm... nem...nem szabad - rázta meg a fejét a lány. - Kérsz valamit inni? - kérdezte gyorsan témát váltva.
- Ó, szóval te is alakodat félted - mosolygott rá Stan. - Wendy is ilyen, pedig hányszor hívtam már egy jó tacóra a Casa Bonitába! De mindig csak a diétájával jön... gondolom, a legtöbb lány ilyen.
- Meg én is! - kiabált ki a konyhából lelkesen Léon.
- Amúgy köszönöm, nem kérek semmit - rázta a fejét Stan - igaz, Léont csöppet sem érdekelte, hogy kér -e vagy sem. A fiú figyelme máris elterelődött Stanről, és a hűtő melletti szoborral foglalatoskodott.
- Kérsz egy hamit, Haydn? Na, csak egy falatkát? Az én kedvemért? - gügyögte, ám Haydn bosszantóan rezzenéstelen maradt.
- Léon, Haydn nem fog enni belőle. Tudod... ő egy szobor - magyarázta az egyre dühösebb bátyjának a lány. - És a szobrok... nem esznek sütit. Érted?
AJÁNLOM AZ OLDALT
