- Hát jó, legyen... - egyezett bele Miez, majd követte öccsét, aki már rohant is a bizarrnak tűnő szoba felé.

Mikor az ajtó elé értek egy pillanatra megálltak.

- Egy.. gyerekszoba... - suttogta Miez.

- De Jannak nincs is gyereke...

- Lehet, hogy voltak, csak már meeeeeghaaaaltaaaak - vetette fel Ollé, a meglepően okos gondolat volt, főleg egy gyépéstől.

 - Gondolod? - kérdezett vissza Miez. - Akkor talán mégse kéne benyitnunk... tudjátok, nem kéne megsérteni az emléküket.

- De én tudni szeretném, mi van beeeent! - Perjel könyörgő tekintettel nézett nővérére. - Légyszi, Miez! Csak kukkantsunk be, így, hogy: KUKK! és már kint is vagyunk!

- Legyen... - egyezett bele nagy kegyesen a lány. - De tényleg csak egy KUKK! legyen!

      Hiába volt minden erőlködése, ugyanis Perjel már réges-rég berontott a szobába, és ámuldozva nézett körül benne.

      A szoba hatalmas volt, ugyanis három emberenek kellett a hely - legalábbis a három teljesen különböző ízléssel berendezett rész engedett erre következtetni. Na meg persze a három ágy...

                A szoba jobb szélén kizárólag a fekete, fehér és annak árnyalatai uralkodtak. Az áttetsző, apró, ezüstcsillagokkal ékesített, sötétszürke baldachin tette különlegessé az egyébként egyszerű, fekete paplanos franciaágyat. A szoba sarkában ébenfa dolgozóasztal álldogált, rajta kínos pontossággal elrendezett, méretes papírlapokkal, ami arra utalt, hogy a szobarész tulajdonosa szerette  NAGY VONALAKBAN felvázolni terveit. Az ágy feletti polcocska számtalan vaskos könyvtől roskadozott, de Perjel nem tudta elolvasni, mi van rájuk írva, mert nagyon porosak voltak és Perjel egyébként se tudott még olvasni. (Mert visszamaradott volt).

  Egy sminkelőasztal is helyet kapott nem messze a könyvespolctól; melyen egy csillogó gyöngysort és egy üres, hófehér kávéscsészét felejtettek, közvetlenül a fémszegélyes tükör előtt.

      A szoba középső része nagyon színes volt jobb oldalihoz képest. A fehér íróasztalt teljesen beborította a divatlapokból kivagdosott ruhák képei, és mindenféle mintás anyagdarabok. Az asztal felett egy hatalmas parafatábla volt kitűzve rajta rengeteg képpel: néhányon Perjel valószínűleg a szoba tulajdonosait vélte felfedezni, de helyet kapott mindenféle fotó, sőt, a tábla egyik sarkában egy sims játék közbeni pillanatkép is - ami a „VERSACE ÉS ÉN” feliratot viselte - ami arra engedett következtetni, hogy a szobarész beteges tulajdonosa összehozta magát a divattervezővel simsben. Az ágytakaró sárga volt, rajta megannyi napraforgóval, és rengeteg szőrős párnával, közvetlenül az ágy mellé pedig egy még mindig hófehér, puha plüss-szőnyeget terítettek le.

               Perjel tekintete a bal oldali részre siklott.

      Ez a szobarész tűnt mind közül a legkülönösebbnek, bár a kisfiú első pillantása nem tudta volna megmondani, miért. Semmi furcsa nem volt a babarózsaszín, hercegnős ágyneművel borított ágyban, ezeregy, puha plüssjátékban és a majdnem a plafonig érő, hófehér kétajtós szekrényben, melyet aranyszegély tett különlegessé. És mégis, előbb-utóbb még a kicsi és visszamaradott Perjelnek is feltűntek a kakukktojások, melyek nem mindennapivá tették a tulajdonos lakhelyét: csak az ágy köré három plazmatévé, két DVD-,  és egy videólejátszó volt beépítve, a toronyméretű, természetesen szintén babarózsaszín hifiről már ne is beszéljünk. Perjel épp egy sikkantással nyugtázta volna, hogy a falról Marilyn Manson néz vissza rá a poszterről, mikor feltűnt neki valami más: a szoba négy felső sarkából működő kamerák pásztázták a szobát.
 - Hoppá – suttogta Perjel kétségbeesetten, és gyorsan hátat fordított, készen a távozásra, ám nem volt szerencséje: Miez, Ollé és a fürdőből frissen távozott Sósperec abban a pillanatban szintén beléptek a helyiségbe.

- Perjel! Csak annyit engedtem meg, hogy beKUKKANTS! Arról szó sem volt arról, hogy.. ATYAÚRISTEN! - Miez szava is elállt a megdöbbentően modern és csodás szoba láttán.

- Ez ám a KIRÁLY KORALL KÉRÓ! - rappelte Ollé, miközben körbejártatta BIZARR szemkörnyékkel keretezett látószerveit a szobában.

- Ti is arra gondoltok, amire én? - kérdezte ámélkodva Sósperec, ujjaival végigsimítva a napraforgós ágy paplanján.

 - Hogy ez lehetne majd a mi szobánk? - fordult nővére felé reménykedve Miez, ám az lepisszegte.

 - Dehogy, te tökkelütött! Jannak... szeretői vannak! Méghozzá nem is egy, hanem három nő! - jelentette be drámaian Sósperec.

 - Akkor elég bizarrak... - jegyezte meg Miez. - Nézd, azon az ágyon Disney hercegnők vannak! És mennyi plüss... ha tényleg egy felnőtt nő él itt akkor elég.. FURCSA.

Az eszmecsere közben senki nem vette észre Perjelt, aki még mindig megmeredve állt a szoba közepén, és a kamerákat nézte, nyitott szájjal.

- Perjeeeel! Hagyd abbaaaaa! - tiltakozott Ollé, mikor tekintete öccsére tévedt. - Úgy nézel ki, mint egy gyépééééés!

Perjel dühösen pillantott bátyjára. Bár visszamaradott volt, jól tudta, kettőjük közül melyikük hasonlít inkább egy gyépésre, de mivel nem szeretett volna efféle vitákba bonyolódni, csak megvonta a vállát.

 - Szerintem klassz szobák. Hé, mi lenne, ha kirpróbálnánk azt a plazmatévét? - kérdezte Perjel, máris megfeledkezve a kamerákról. Hiába, egy aranyhal emlékezőtehetségével rendelkezett.

 - Nem tehetjük ezt, Perjel - rázta a fejét Sósperec, vágyakozó pillantásokat vetve a ruhatervekre. - Ez nem a mi szobánk... legjobb lenne, ha mihamarabb lelépnénk, és megmondanánk az igazságot...

- De.. mi lenne, ha előtte alaposan szemügyre vennénk a dologokat? - javasolta Miez. - Végülis, ha tényleg egy olyan szoba, amit nem kéne látnunk, akkor bezárta volna, nem? De azt mondta, nyugodtan nézzünk körül. Bárhol. És ebbe a bárholba, ez is beletartozik! - magyarázta ELMÉLETÉT a lány, majd beigazította fülét a haja elé.

- Én is kíváncsi vagyok ráááááá! - tódította Ollé, természetesen dalban, majd odaszökkent a jobb szélső szobarész ébenfa asztalkájához, és a méretes papírlapokhoz nyúlt. - De ezeket nem érteeeeem.... - búslakodott, és biggyesztett. Roppant szánalmas látványt nyújtott.

 - Add ide azokat! - tépte ki a kezéből a papírokat Sósperec, majd alaposan szemügyre vette őket. Két percig meredt rájuk tanácstalanul, majd bejelentette:

 - Egy szót sem értek belőlük.

- Akkor az egyes számú barátnő vagy nagyon okos, vagy nagyon.. GYÉPÉS - jelentette ki Miez. - Bár én az előbbire szavazok.. Nézzétek mennyire sok, érdekes könyve van! - mutatott fel a polcokra.

- Mindnek nagyon furcsa címe van... - pillantott végig rajtuk Sósperec.

- A Po-kol-be-li-ek Tár-sa-sá-ga - szótagolta Miez az egyik könyv címét. - Hú, de félelmetes! Biztos szegény Jan bácsit is rettegésben tartja ez a lány. Mégis ki tart olyan szeretőt, aki ilyen félelmetes? - merengett el a „tapsifüles”, ám nem kapott választ.

 - Megrémiszt ez a sok fekete - vallotta be szégyellősen Perjel.

 - Ez a szobarész viszont szinte rikítóan színes - gondolkodott hangosan Sósperec, a középső területre tekintve. - És a tulajdonosa láthatóan rajong Versacéért...

 - Nézzééééééteeeeeek! Képeeeeek! - rímelt Ollé, miközben olyan JUSTIN BIEBERESEN mutogatott a ferde ujjával egy megkopott, régi fotóra a faliújságon.

 - Jé.. milyen furcsa.. - ráncolta a homlokát Sósperec, miközben tüzetesen tanulmányozta a régi képet.

      A fotón három lány volt látható, akik Jan házának lépcsőjén ültek. A legidősebb, egy koromfekete hajú, kedvesen, de kissé unottan pillantott a kamerába. Bal karjával átkarolt egy nála fiatalabb, barnás hajú lányt, aki vidáman vigyorgott. Az előttük lévő lépcsőfokon egy cukorbaba szerű, szőke kislány terpeszkedett durcásan nézve; egyik kezében valami bombának tűnő tárgyat szorongatott, másikban pedig egy szürkés színű plüssmedvét.