Gagyi Voldi

1. fejezet

- Hétszer jobbra, négyszer balra kell megkavarni a főzetet ahhoz, hogy a végeredmény tökéletes legyen – ismételte meg immár harmadjára szavait Horatius Lumpsluck, bár magában rögtön megállapította, hogy teljesen feleslegesen. Az általa tartott bájitaltan óra láthatólag kevéssé kötötte le az ötödéves mardekárosok és hugrabugosok figyelmét, kiváltképp, hogy péntek délután került rá sor.

            Lumpsluck professzor, miután konstatálta, hogy ezzel az erővel akár a falnak is beszélhetne, végül csupán megvonta a vállát, zsebéből pedig egy meglehetősen gyűrött vászonzsebkendőt halászott elő, mellyel párszor áttörtölte izzadt homlokát. Újabban már egyáltalán nem bosszankodott tanítványai nemtörődömségén. Az idősödő férfi célja csupán az volt, hogy minél több gyereket juttasson át az az évben esedékes RBF-vizsgákon; az eredményeket mellékesnek tartotta. Ami azt illeti, Horatius Lumpsluck mindig azon igyekezett, hogy az olyan diákokkal, akik nem rendelkeztek se kiugró tehetséggel, se figyelemreméltó családfával a lehető legkevesebbet foglalkozzon.

            Most is így tett: csupán egyetlen, kissé lesajnáló pillantást vetett Grace Stroughton és Peter Jörgensen kotyvalékára, ami az elvárt narancssárga helyet világosbarna színben pompázott (bár való igaz, Lumpsluck kísértésbe esett, hogy belenyalintson a kondér tartalmába, mely leginkább tíz liter olvasztott csokibékával mutatott feltűnő hasonlatosságot), s szolidan felvonta a szemöldökét, mikor megpillantotta Stephen Warren és Tilly Fuller gyanúsan rotyogó főzetét.

            Már csak öt perc volt hátra kicsengetésig, és a diákok egyre kevesebb lelkesedéssel hajoltak munkájuk felé, s az idő elteltével egyre gyakoribb pillantásokat vetettek a kijáratra. Az alagsor komorsága ugyanúgy elkedvetlenítette azokat, akik a szabadba vágytak, mint azokat, akik visszahúzódtak volna a klubhelyiségük tűzhelye mellé. Lumpsluck ezzel tökéletesen tisztában volt, ám a szokások megszállottjaként esze ágában sem volt hamarabb elengedni az ötödéves roxfortosok alkotta csoportot.

            A professzor tekintete ekkor az első sorban tevékenykedő, szívének legkedvesebb páros felé terelődött. A szokatlan duó tagjai a mardekáros Lucius Malfoy és Poppy Van der Wils voltak. Horatius mindig remekül elszórakozott ezen két tanítványa kapcsolatán, jóllehet Lucius a dolgot inkább tragikomikusnak ítélte volna: mivel mindketten kiváló aranyvérű család sarjai voltak, s a hosszú, ezüstfényű hajjal rendelkező fiú érdeklődést is mutatott Poppy iránt, s mindenki természetesnek vette, hogy a két fiatalt egymásnak teremtette a sors. Az ifjú Malfoy ennek megfelelően – persze csak mérsékelten, hogy megőrizze hűvös eleganciáját – udvarolt is Poppynak, akit ez teljesen hidegen hagyott.

            A tizenöt éves lány Anglia egyik legbefolyásosabb varázslócsaládjának sarja volt. Van der Wilsék életében minden kifogástalanul alakult: se pénznek, se szolgálóknak nem voltak híján, ráadásul az összes aranyvérű família megbecsülését élvezték (és a legtöbbel persze valamilyen módon rokonságban is álltak). Bath-i kúriájukban gyakorta adtak fogadásokat, mi több: havonta egy bált is  rendeztek - általában a saját tiszteletükre. Ilyenkor azonban minden erejükkel azon voltak, hogy gyermekeiket – a tizennyolc éves Ivoryt és a tizenöt éves Poppyt – elrejtsék a nyilvánosság elől. Van der Wilséknek meggyőződésük volt ugyanis, hogy bár koruk szerint már mindketten réges-rég megértek arra, hogy bemutassák őket a társaságnak,  viselkedésük nem indokolta ezt a kegyet. A Van der Wils család összes tagja egyetértett abban, hogy míg a rakoncátlan gyerekek meg nem tanulják az úri viselkedés minden szabályát és apró titkát, nem léphetnek ismerőseik elé – ez magában hordozná ugyanis a lehetőséget, hogy végtelenül megalázzák szüleiket.

            Poppy és bátyja, Ivory igen hasonlóak voltak mind személyiségükben, mint külsejükben. Mindketten magas, kecses testalkatú fiatalok voltak élénk mogyoróbarna szemekkel, mi több, még hajuk is hasonlított: bár míg Poppyé sötétbarna, bátyjáé pedig pezsgőszínű volt, mindkettejük tincsei vöröses árnyalattal rendelkeztek. Úgy tűnt, hogy még az arcukat borító szeplők is hajszálpontosan ugyanolyanok (ami olyannyira bosszantotta szüleiket, hogy folyamatosan szeplőtlenítő szerekkel traktálták gyermekeiket – ezek a különleges főzetek és kenőcsök egytől egyik a kukában landoltak).

            A két fiatal jelleme is sokban hasonlított: mindketten életvidám, jóindulatú fiatalok voltak, ami sehogy sem illett az arisztokratákról kialakult képbe. Van der Wilsék azt szerették volna, ha gyermekeik elegánsak, visszahúzódóak, intelligensek és kissé szarkasztikusak, ám mindezek ellenére két eleven, kissé butácska gyereket sikerült felnevelniük, melyet életük legnagyobb tragédiájaként tartottak számon. Mindezek ellenére remélték, hogy Ivorynak idővel megjön majd az esze, és elveszi valamelyik Parkinson-lányt, s Poppy is idővel többet érez majd Lucius Malfoy iránt, mint felszínes barátságot. Ebben Horatius Lumpsluck is reménykedett, bár semmilyen érdeke nem kötődött a házassághoz: egyszerűen rendkívül mulattatónak találta Poppy és Lucius kettősét.

 - Hogy haladnak az én kis madárkáim? – szólította meg őket jókedvűen Lumpsluck, tekintetével gondosan kerülve Poppy üstjének tartalmát, mely messze a legbüdösebb és leggusztustalanabb volt az egész osztályban. Hiába, Poppy Van der Wils nem rendelkezett azzal a tehetséggel, hogy kiváló bájitalokat tudjon főzni... sőt, ha őszinték akarunk lenni, a kviddicsen kívül semmilyen tehetséggel sem rendelkezett. A varázslósportot viszont rendkívül ügyesen űzte; évek óta a mardekár csapatának volt az őrzője.

 - Igazán remekül! – közölte optimistán Poppy, egyik kezével beletúrva göndör hajába, másik kezével pedig (a rossz irányba) kavargatva a szurokszerű főzetet. Lucius éppen azon munkálkodott, hogy elrejtse elkínzott arckifejezését, és egy vonzó mosolyba erőltesse vonásait; a feladat pedig annyira lefoglalta, hogy egy ideig meg se bírt szólalni.

 - Ezt örömmel hallom, Miss Van der Wils – bólintott a lány felé kedélyesen Lumpsluck. – De vajon nem tartja –e problémásnak, hogy a főzetének állaga... és színe... meglehetősen különbözik az előírt, kiütéseket gyógyító Tökös macskakaromfőzettől?...

 - Hogy úgy? – vonta fel a szemöldökét Poppy meglepetten. Egy gyors pillantást vetett a táblára, melyen a tanár még nagy betűkkel külön ki is hangsúlyozta, hogy az eredménynek ÉLÉNK NARANCSSÁRGA színben kell játszania. Ez azonban nem ejtette kétségbe a lányt: vidáman elmosolyodott, és csak a vállát vonogatta.

 - Ahogy mondani szokás: „Amíg főzet van a kondérba’, nem lehet semmi probléma!” – És éktelen nevetésben tört ki. Gagyi szóvicce nem aratott osztatlan sikert; többen fájdalmasan felnyögtek, Tilly Fuller pedig a fogai közt sziszegve megjegyezte:

 - Csak te szoktál ilyeneket mondani, Van der Wils...

 Erős kifejezés lenne, ha azt állítanánk, a vicc tetszett Lumpslucknak. A férfi mindenesetre elvigyorodott (kellemetlen pillantást váltva Lucius Malfoyjal), atyáskodóan megveregette Poppy hátát, majd saját méreteihez viszonyítva meglepő gyorsasággal arrébb sasszézott (nyilván félt, hogy a lány ördögi főzetének már a látványa is halálos... orrfacsaró szagáról nem is beszélve).

            Szerencséjére – és a diákok legnagyobb örömére – ekkor kicsengettek. A mardekáros-hugrabugos csapat egy emberként rohamozta meg a tiltakozó Lumpsluck asztalát, hogy aztán mind a maguk dolgára igyekezzenek. Hiába kérte őket a férfi, hogy sorba rendeződve, „roxfortoshoz méltóan” adják le a kis fiolába öntött főzetmintájukat, tanítványai olyan gyorsnak bizonyultak, hogy két percen belül kiürült az alagsori terem.

            Poppy indiánszökellésekben vágtázott végig a folyosóan, egyenesen az udvar felé véve az irányt. Lucius Malfoy egy pillanatig habozott, hogy utána induljon –e (bizony nehezére esett volna tartani a lépést; Poppy, ha értett valamihez, az az indiánjárás volt). Végül a fiú arra a döntésre jutott, hogy inkább a saját tempójában közelíti meg a kviddicspályát, hiszen háza csapatának hajtójaként maga is a péntek délutáni edzés helyszíne felé vette az irányt. Szívesebben vette volna, ha néhány percig magára hagyják, hogy affelől gondolkozzon, vajon Horatius Lumpsluck az ő, Lucius Malfoy iránti jóindulata vajon felülkerekedik –e a Poppyval közösen készített főzet feletti undorán az osztályzás alkalmával... ám elmélkedésre nem adódott lehetőseg. Mikor Lucius a lépcsőkön baktatott felfelé, mellé szegődött egy mardekáros évfolyamtársa, Peter Jörgensen. Peter jelentéktelen külsejű és származású fiú volt, így Lucius legtöbbször nem is figyelt rá túlzottan; most is rosszalló pillantással jutalmazta a jöttét.

 - Mit akarsz tőlem? – kérdezte hideg és kimért hangon, amelytől azt remélte, majd elveszi a fiú kedvét a haverkodástól. Sajnos nem így történt.

 - Piton miatt vagyok itt – kezdett bele a mondókájába látható aggodalommal, ám érthető hangon Jörgensen. – James Potterék megint bezárták Hisztis Myrtill vécéjébe. Próbáltam kiszabadítani, de nem sikerült...

            Lucius idegesen pillantott Peter Jörgensenre. „Nem elég”, gondolta magában, „hogy megzavar, mikor láthatóan magányra vágyom, ráadásul egy ilyen piti, jelentéktelen információval bosszant? Ez már több a soknál!”

 - Mégis mit képzelsz rólam, Jörgensen, ki vagyok én? – suttogta vészjóslóan Lucius, és megállt az alagsor hideg kőfala mellett. Addigra már teljesen kiürült a folyosó, a két fiú pedig magára maradt. Peternek összeszorult a torka félelmében.

 - Lucius Malfoy?... – motyogta a fiúcska zavartan.

 - És szerinted hogy lenne lehetséges, hogy engem, a Malfoy dinasztia sarját bármikor is érdekeljen, hogy mi történik azzal az átkozott Pitonnal? Könyörgöm, hiszen csak egy félvér söpredék! Meg sem érdemli a mardekáros nevet – kiváltképp, ha hagyja, hogy az ostoba Potterék a vécébe zárják! – közölte, semmit sem veszítve higgadtságából, bár érzékeltetve, mennyire megbotránkoztatja az eset.

 - Csak... azért gondoltam, hogy érdekel, mert legutóbb is te szabadítottad ki. Mikor a Tiltott Rengeteg egyik fájához kötözték – utalt a pár nappal azelőtti esetre Jörgensen.

 Lucius Malfoy elegáns vonásai megkeményedtek a válasz hallatán.

 - Hát tudd meg, Peter Jörgensen: azt csak azért tettem, hogy megtudjam Potterék titkát. Éjszaka a Tiltott Rengetegben, ugyan mit kereshettek ott? Hogy kerülhettek oda? – Lucius érezte, hogy a gondolatra kezd kijönni a sodrából, ám erről csupán vadul szikrázó, fagyos szürke szemei árulkodtak, semmi más. – Semmi olyan dolog nem érdekel, amelyből nekem nem származik hasznom, avagy nincs a számomra nem tetsző söpredék kárára – vonta le végül a tanulságot a Malfoy-fiú, majd sarkon fordult, és a következő szavakkal hagyta faképnél a megszégyenült Peter Jörgensent: - Most pedig indulok a kviddicsedzésre, Jörgensen. Igazán leköteleznél, ha a továbbiakban nem zaklatnál ilyen ostobaságokkal. – Azzal elviharzott.

*

            A csípős novemberi hideg kiváló alkalom volt a kviddicsezésre. Igaz, a mardekáros játékosokat zavarta kissé, hogy a kert tele van a friss havat élvező roxfortosokkal, de miután szorosra zárták a pálya bejáratának kapuját, joggal reménykedhettek abban, hogy senki sem zavarja meg őket munkájukban.

            Néhány bemelegítő körrel indítottak, majd kezdődött az egyéni gyakorlás: Lucius, aki egyben a csapat kapitánya is volt, hajtótársainak azt a feladatot szabta ki, hogy igyekezzenek a kvaffokat bejuttatni a Poppy által védett karikákba, míg a terelők feladata a gurkók eltérítése volt. Fogójuk számára szabadon engedte az aranycikeszt, így a fiatal, harmadéves lány az edzés nagy részében tétlenül repkedett a labdácska után kutatva.

            Poppy jól játszott – szinte túl jól. Lucius minden egyes lövését kivédte, méghozzá úgy, hogy az egyik kvaff egyenesen a fiú tündeképében landolt. Lucius igen férfiatlanul felsikkantott, s abban a pillanatban sípjába fújt – szüneteltetvén ezzel a játékot.

 - Ó, Merlinre, Lucius, annyira sajnálom! – hadarta Poppy, miközben a sérült felé repült. – Igazán nem akartam...      

            A többiek nem aggódtak annyira Lucius állapota miatt, inkább gúnyosan kacarásztak. Meg is lett az eredménye a dolognak, ugyanis Lucius ötven kört rótt ki minden kárörvendő részére. A mardekárosok vigyora rögtön negyedelődött, mikor kéntelen-kelletlen nekiláttak a feladat végrehajtásának.

            - Segítsek valamiben? – ajánlkozott Poppy, aggodalmasan félresimítva néhány tincset Lucius arcából. Mivel a fiú az arcára szorította jobb kezét, a lány csak most vette észre, hogy Lucius fényes hajszálaira friss fér tapad.

            Bármennyire is mérges volt eleinte Malfoy Poppyra, rögtön elpárolgott az összes dühe, mikor a lány zöldeskék szemeibe nézett. „Egészen szép ilyenkor” állapította meg magában elfogulatlanul, majd gyorsan hozzátette: „Persze az undok szeplőktől igazán megszabadulhatna.”

 - Madam Hootch szobájában vannak rongyok, esetleg készíthetnénk belőle hideg vizes borogatást – ajánlotta végül Lucius, bosszankodva konstatálva, hogy nevetséges orrhangon beszél.

 Poppy azonnal bólintott, majd mindketten a leszálltak a földre, s elindultak az elsősegélynyújtó házikó felé, mely a repülést oktató tanárnő tulajdonában állt, és rendelkezett minden olyan szerrel, mely a sportsérüléseket kúrálhatta.

            Mikor Poppy és Lucius kettőse belépett, a tanárnő éppen az asztalánál üldögélt, komor arccal olvasgatva a Reggeli Próféta aznapi példányát. Felpillantva azonban rögtön vidám mosolyra húzódott a szája (ami, ha úgy vesszük, elég gonosz dolog tőle, hiszen egy diákja megsérült – ám az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy Madame Hootch sosem csinált titkot abból, hogy nem kedveli a mardekárosokat.)

 - Mi történt, Mr. Malfoy? Eltalálta egy gurkó? – érdeklődött a nő, miközben máris kutatni kezdett szekrényében egy törülköző után.

 - Ami azt illeti, egy kvaff volt – kotyogott közbe Poppy. – Véletlenül eltaláltam Luciust edzés közben – vallotta be, és – bármennyire is sajnálta a fiút, de – elnevette magát.

            Lucius ismét csak bosszankodott (úgy tűnik, ez egy ilyen nap volt neki). Ami őt illeti, egyáltalán nem bánta volna, ha az igazságnak egy alternatív verzióját közlik Madame Hootch-csal, valami olyasmit, amiben ő tragikus hősként, nem pedig tragikusan hülyeként tetszeleg. Most kéntelen volt elviselni a kaján mosolyt, melyet a tanárnő küldött felé a vászondarab nedvesítése közben.

 - Ez valóban kellemetlen, Mr. Malfoy – jegyezte meg. – De nem az első eset. Miss Van der Wils egy valóban... különleges játékos.

 Poppy, bár szavait Madame Hootch nem feltétlenül dicséretnek szánta, vidám mosollyal nyugtázta a mondottakat, és a tőle megszokott készségességgel vette át a nedves törülközőt az asszonytól, s kötötte Lucius arcára, amitől az rendkívül vicces látványt nyújtott. A lánynak már a nyelve hegyén volt egy újabb szóvicc, ám meggondolta magát, és mégsem mondott semmit, jóllehet a dolog indítéka az volt, hogy attól tartott, Lucius a nagy nevetésben még leejtené a gondosan odakötözött törülközőt, s nem pedig az, hogy megjegyzése otrombán vette volna ki magát az adott helyzetben. Poppy világéletében meg volt győződve arról, hogy humora kiváló és mindenki számára élvezetes, mindazok ellenére, hogy már többen figyelmeztették, mennyire nincs igaza ebben.

 - Így ni – mondta végül Poppy, mikor elkészült. – Nem is olyan rossz!

            Lucius ebben nem volt annyira biztos; erről árulkodott az aggodalmas mozdulat is, mellyel megtapogatta az orrát, de végül ő is jobbnak látta, ha nem kommentálja az eseményeket.

 - Fél óra múlva gyertek vissza, hogy lecseréljük a kötést – utasította őket Madame Hootch, mikor a két fiatal kifelé vette az irányt a kis kunyhóból. – És legközelebb óvatosabb légy, Poppy Van der Wils!

 - Igyekszem, Madame Hootch! – felelte vidáman Poppy, mikor kiléptek az ajtón. Még egy mókás tisztelgéssel is megfejelte szavait, Madame Hootch azonban csak lemondóan rázta a fejét, és sandán mosolygott.

            Mikor kiléptek a pályára, újra megcsapta őket a novemberi csípős levegő. A centiméteres vastagságú, szűz hó, mely befedte a kviddicspályát szebben ragyogott, akár egy halom gyémánt, a magas fenyők ágai között megbújó halmok pedig olyan különleges látványt nyújtottak, mely Poppyban felidézte a Hollandiában töltött karácsonyok emlékét. Poppy – teljes nevén Paulien – Van der Wils ugyanis, bár Angliában született, holland gyökerekkel büszkélkedhetett; családja pedig minden egyes decemberben elutazott Amszterdamba. Poppy örökké vidám szíve összeszorult egy pillanatra, mikor eszébe idéződött családja képe, hiszen már hónapok óta nem látta annak egyetlen tagját sem. Legjobban persze bátyja, Ivory hiányzott neki, aki valamilyen megmagyarázhatatlan pozícióban dolgozott a Gringottsnál. Ivory húgához hasonlatosan nem mutatott különösebb tehetséget semmiben, így munkáját csupán annak köszönhette, hogy jó hírű, aranyvérű családból származott. Ahhoz viszont a Gringotts ragaszkodott, hogy Ivory semmilyen felelős pozíciót ne tölthessen be, így napjai unalmas, mindennapi fénymásoló varázslatok kántálásával és levelek írásával teltek.

            Poppy, hogy enyhítsen egy kicsit honvágyán, egy hirtelen ötlettől vezérelve egy marék havat felkapva golyót kezdett formálni, hiszen Ivory-val a hógolyózás volt egyik kedvenc játékuk, és úgy gondolta, talán Lucius is vevő lenne a szórakozás ezen formájára. Azt azonban, hogy mekkorát téved ezt illetően, abban a pillanatban megtudta, mikor a hó  beszennyezte Lucius tökéletes hajkoronáját – ám ennek kiváltója nem a Poppy által készített golyócska volt, hanem a kisebb lavina, mely egy közeli fenyőfáról pottyant szerencsétlen Lucius fejére. A fiú ingerülten kapott a tarkójához, és arisztokratához méltatlan módon káromkodott egyet, mire harsány nevetés hallatszott a fa tetejéről.

 - Tudom, hogy te vagy az, Potter... és az ostoba barátaid! – fűzte tovább mondandóját Lucius, mikor megbizonyosodott affelől, hogy nem egy ember nevetése hallatszik a fáról. Olyannyira idegesítette a dolog, hogy előkapta pálcáját, és gondolkodás nélkül küldött egy átkot a magas fenyőfa lombkoronája felé:

 - Stupor! – kiáltotta a fiú, majd gyorsan megrázta ezüstszínű hajzuhatagát, hogy egy csepp hó se maradhasson benne, s elégedetten hallotta a reccsenést, melyet két test zuhanása idézett elő, ahogy az ágaknak csapódott.

 - Lucius! – kiáltotta Poppy ijedten, mikor a két fiú teste végül a földön landolt. Legnagyobb meglepetésükre azonban egyikőjükben sem ismerték fel James Pottert vagy bármelyik barátját: a jelentéktelen kis Peter Jörgensent és a hajókötéllel körbetekert Perselus Pitont viszont annál inkább.

 - Jaj, de fáj! – panaszkodott Peter a derekát dörzsölgetve.

 - Mit kerestetek a fa tetején? – érdeklődött Poppy, miközben elkezdte kioldozni  Piton köteleit.

 - És miért öntöttétek rám azt a rengeteg, undorító havat? – csattant fel Lucius is számonkérő hangon.

 - Igazán nem volt szándékos – kezdte a magyarázkodást Jörgensen. – Úgy volt, hogy elindultam, hátha én is ki tudom szabadítani Pitont... no nem azért, mert annyira kedvelném őt – tette hozzá gyorsan, nehogy szó érje a ház elejét. Senki se nézte jó szemmel, ha valaki pozitív érzelmekkel viseltetett egy olyan pária, mint Piton iránt. – Csak Miss Demort dicséretére számítottam – utalt a mardekár házvezető tanárnőjére Jörgensen.

 - Mintha azt mondtad volna, hogy a srácot bezárták a vécébe. Hogy kerültetek a fára? – kérdezősködött tovább Lucius.

 - Mindjárt mondom. Szóval elindultam a vécébe, de Piton akkor már nem volt ott... bizonyára kiszabadították. A kertben sétálgatva láttam, hogy valaki felkötötte a fára, úgyhogy elindultam, hogy kiszabadítsam... eközben hullott rád a hó, Malfoy... amiért elnézést kérek – fejezte be monológját a fiú.

 - Ó, milyen szomorú! – sajnálkozott Poppy, miközben igyekezett elrendezni Perselus összekócolódott frizuráját és gyűrött talárját, ám a fiú idegesen lerázta magáról a lány kezeit.

 - Ezt is Potterék tették? – fordult felé Lucius, ám Piton ahelyett, hogy helyeselt volna, megvonta a vállát.

 - Gondolom – motyogta. – Bár nem sok értelme van, hogy először a vécébe zárnak, aztán kiszabadítanak, csak hogy egy fa ágára kössenek.

 - Nem láttad, kik tették ezt veled? – döbbent meg Poppy.

 - Mégis mit gondolsz? – förmedt rá barátságtalanul Piton. – Elkábítottak. Azt se tudom, ki hozott ki a vécéből.

 - Ez a logikátlanság jellemző Potterre – jegyezte meg lenézően Lucius, majd a két fiú felé fordult. – Most pedig takarodjatok, szükségünk van a pályára. Poppy, gyere – karolt bele a lányba, s a kviddicspálya felé kezdte húzni őt. Poppy pedig, bár még vetett egy utolsó, aggodalmas pillantást Pitonra, követte a szőke fiút.

            Peter Jörgensen és Perselus Piton pontosan tudták, mennyire nem szereti Lucius, ha „civilek” is jelen vannak az edzésen, így a tőlük telhető leggyorsabban magukra hagyták a mardekáros játékosokat.

            Volt azonban valaki, akinek a jelenléte senkinek sem tűnt fel. Regulus Black, ez a sápadt, állig érő, fekete hajú, aggodalmas tekintetű negyedéves fiú mindvégig a lelátó egy félreeső sarkában ücsörgött; egy olyan árnyékos helyen, ahol senki sem vette őt észre. Kezében egy vaskos könyvet szorongatott, nagy, sötét szemeivel pedig követte Poppy Van der Wils minden mozdulatát.

*

 - Oké… és mit tudsz a mákonybabról? – kérdezte Molly Prewett felpillantva vaskos (és állapotából ítélve töklével jó néhányszor leöntött) gyógynövénytankönyvéből. A vörös hajú lány és legjobb barátnője éppen a közelgő dolgozatra készültek a Griffendél klubhelyiségének puha kanapéiba süppedve.

 - A mákonybab…az élő halál esszenciájának egyik összetevője. A mákony egyébként az ópium másik neve, mákból állítják elő és… - Cordelia elgondolkodva kezdte el csavargatni egyik tincsét - …és…

 - …és altatáshoz, kábításhoz is gyakran felhasználják – fejezte be a lány mondatát Molly, majd megrázta a fejét. – Már nem azért, Cordelia, de azt mondtad, mostanra hibátlanul felmondod nekem az egész könyvet.

 - Tévedtem – vonta meg a vállát a szőkésbarna hajú lány, majd egy határozott mozdulattal ölébe húzta az éppen arrafelé sündörgő fekete szőrű macskáját. – Kamion! Te meg hol voltál, rosszfiú? Csak nem randid volt? – A kérdésre egy pajkos (XD) nyávogás volt a felelet, amit a lány igennek vett.

 - Jól van, de most neked kell kikérdezned engem – nyomta Cordelia kezébe a könyvét Molly, majd ő is megvakarta a macska füle tövét.

 - Rendben – dünnyögte a lány, felütötte a kötetet, majd egy kis kutakodás után megtalálta a megfelelő kérdést. – Mik a fúriafűz részei?

 - Mélyre hatoló gyökerek, zömök, vaskos, sima kéreg, laza lombkorona, hajlékony és erős ágak – darálta a vörös hajú egy levegővétellel, majd miután Cordelia bólintott, elégedetten hátradőlt.

 - És miért különösen veszélyes ez a fa? – folytatta tovább a kérdezgetést a lány, miközben tovább simogatta az ölében kuporgó Kamiont.

 - Azért, mert ha a közelébe mész, agyoncsap. – Molly hiába nyitotta válaszra a száját, az éppen akkor belépő Sirius Black gyorsabb volt nála. A fiú hangjának hallatára Kamion felkapta fejét, majd villámgyorsan lepattant a kanapéról, és egyenesen a fekete hajú griffendéles felé vette az irányt.

Cordelia macskájával ellentétben dühösen fordult a fiú felé, aki éppen akkor hajolt le a lábához dörgölőző cicához.

 - Le lehet szállni a macskámról, Black – morogta oda a fiúnak, majd lecsapta a gyógynövénytankönyvet a kandalló előtt álldogáló asztalra.

 - Savanyú a szőlő, Beckford? Zavar, hogy a saját cicád jobban szeret engem, mint téged? Bár igazából mindenki jobban szeret engem, mint téged – vigyorgott gonoszan Sirius, majd az kezében a fent említett állattal lehuppant az egyik fotelba.

 - Nem akarok ünneprontó lenni, de Kamion ki nem állhat – felelte a lány, miközben igyekezett minél utálatosabb hangot megütni. – Biztosan csak érzi rajtad a reggeli bacon szagát.

 - Igazán? Akkor miért nem Peterhöz szaladt oda? Ő három nagy tállal is benyomott belőle, plusz egy egész kötözött sonkát is megevett!

 - Talán mert ő NINCS ITT! – harsogta Cordelia, és igaza volt: a néhány pillanattal előbb még a klubhelyiségben tartózkodó, patkányképű fiú mostanra szőrén-szálán eltűnt.

Sirius megvonta a vállát és tovább játszott a koromfekete macskával.

 - Egyébként meg Kamion nagyon könnyen befolyásolható – folytatta tovább Cordelia. – Egy kis kajával simán magadhoz szoktathatod, Black. De ez még nem azt jelenti, hogy szeret.

 - Ugyan, Beckford, mindannyian tudjuk, hogy ez nem igaz – tiltakozott James Potter, majd leült legjobb barátja mellé. – Múltkor adni akartam neki egy kis parizert, de megkarmolt – mutatta fel jobb kézfejét, amin ott díszelgett a macska hosszú, vékony karomlenyomata.

 - Az a te bajod, Potter. Nekem viszont nem kötelező eltűrnöm titeket, úgyhogy kérem a macskámat, megyek fel – jelentette ki Cordelia, majd feltápászkodott a kanapéról. Siriusnak azonban nagyon nem akaródzott odaadnia Kamiont (és a cica is ragaszkodott a fiú társaságához), de néhány perc dulakodás, és vagy ezerszer elhangzó ,,Rohadj meg, Black!” ,,Te tiszta hülye vagy, Beckford!” felkiáltás után Cordelia diadalittasan vonult felfelé a lányok hálója felé vezető lépcsőn, immár kezében tartva  kedvencét.

 - Te kis áruló! – szidta Kamiont a lány. – Potter megkarmolása ügyes húzás volt, de szövetkezni az ellenséggel a legnagyobb bűn! Meg ne lássam többet, világos? – A macska nyávogott egyet, de Cordelia tudta, ahogyan leteszi őt a földre, egyből rohanni fog vissza a klubhelyiségbe ahhoz az átkozott Blackhez.

*