A lány még másnap reggel is ezen gondolkodott, miközben kedvenc csokis gabonapelyhét lapátolta be az ebédlőben. Éppen a kedvenc mugli írói, a K-nővérek egyik regényével, a Veszedelmes küszöbökkel (ami egyébként egy roppant nyálas-romantikus dráma, tele viharos kapcsolatokkal) próbálta elfeledtetni a rá váró estét, mikor a Tekergők, élükön Peterrel bevonultak az ebédlőbe, és egyenesen a lány felé vették az irányt. Cordelia ebből semmit nem észlelt, ugyanis éppen elmerült az érzelmektől lángoló küszöb érzékeny szerelmi vallomásában, mikor Peter mögé osont és jó hangosan megszólította.

-          Szia, Cordy! Mit olvasol?

A lány összerezzent a hangra, és egy jó nagy adag Cocapig gabonapelyhet (illetve tejet) helyezett át a kanaláról az egyenesen az ölébe.

Sirius gúnyos röhögéssel "díjazta" a dolgot, a többiek azonban meg se mukkantak. Peter ugyan odahajolt a lányhoz, hogy segítsen neki leseperni a talárjára hullott, apró disznókat, de Cordelia egy határozott mozdulattal félrelökte az általa undorítónak bélyegzett kezeket.

 - Hagyd! Ha nagyon érdekel... a K-nővérek regényét olvasom. Izgalmas történet, és a szerelmes részek nagyon érzelmesek! ...Mintha az élet ilyen romantikus volna! - tette hozzá lemondóan.

 - Hát, a mai este majd kárpótol, Beckford! - szólt közbe Sirius két röhögőgörcs között, ám James oldalba bökte a könyökével, mire elhallgatott.

 - Már nagyon várom, hogy együtt táncoljunk a tábortűznél, Cordy! - ordította elragadtatva Féregfark. - Mit szólsz, hogy egy párnak jelölt ki minket Dumbledore? Én örültem... egy kicsit - fejezte be félszegen. Nem akarta ugyanis, hogy Cordelia azt higgye, annyira odavan érte. A biztonság kedvéért tehát még gyorsan hozzátette: - Bár Höpöcsöjjö Johnsonnak jobban örültem volna, azért te sem vagy rossz.

- Hö-Höpöcsöjjö… Basszus! - Cordelia annyira nevetett a név hallatán, hogy a földre borította az egész Cocapiges dobozt, így a kis malacok hangos röfögések közepette szétgurultak a padlón. A lány gyorsan lehajolt, hogy mentse, ami menthető, de továbbra is annyira röhögött, hogy a feje beleütközött a padba.

Féregfark, fellelkesült, hogy így sikerült megnevettetnie a lányt, így gyorsan hozzátette:

- Vagy az ikertestvére, Kaxiturcsijájó.

Cordelia hirtelen felpillantott a fiúra, majd komoly arccal megszólalt.

- Az egyik unokatesómat így hívják.

- Komolyan? – sápadt el Féregfark.

- Nem – vonta meg a vállát Cordelia, majd ismét hatalmas kacarászásban tört ki – aminek köszönhetően az addig sikeresen összeszedegetett Cocapigeket is visszaejtette a földre. – Kaxiturcsijájó…

 - Semmi vicces nincs benne! - dobbantott a lábával dühösen Sirius. - Szerintem a Cordelia ezerszer bénább név! Mindenkinek a KORDBÁRSONY jut róla az eszébe, ami egy szar anyag!

 Kifakadása azonban csak még hangosabb nevetésre késztette Cordeliát, így aztán - Sirius noszogatására - a Tekergők végül hátat fordítottak a lánynak, és magára hagyták őt a kiszóródott Cocapigekkel.

 Cordelia vidámságában osztozott a hollóhátasok asztalánál helyet foglaló Hiromi is, akinek - Luther jóslatával ellentétben - mégis barátját, Zeke-et szánta az igazgató.

 - Ó, Hiromi, annyira örülök! - vetette magát a lány karjaiba a fiú, mikor aznap reggel először pillantotta meg őt. Hiromi egy kicsit hátrált, ugyanis nem szerette a túlzott közelséget (bármennyire is kedvelte Zeke-et, még nem bizonyosodott meg affelől, hogy száz százalékosan tetűmentes -e a srác, szóval egyelőre a távolságtartás stratégiáját alkalmazta), de azért ügyetlenül megütögette Zeke vállait.

- Én is, Zeke – mosolygott a lány miután leültek az asztalhoz. Hiromi elvett egy szelet pirítóst a kupac legaljáról (úgy vélte, oda minden bizonnyal nem nyúlt még egy diák sem – persze arról elfeledkezett, hogy koszos és büdös házimanók készítik a kaját, na mind1). – Annyira várom már az estét… olyan elképesztően jó lesz!

 - Igen, szerintem is! –vigyorgott Zeke, majd nagyot kortyolt a narancslevéből. – Rengeteget táncolunk meg romantikázunk… és talán… megtörténik majd a legelső csókunk is – jegyezte meg álmodozó arccal. Balszerencséjére Hiromin kívül ezt a kijelentést más is hallotta.

- Fél éve jártok, és még nem volt smaci? – kérdezte gúnyosan Luther, aki éppen arra sétált egy nagy tál zöldséget egyensúlyozva kezeiben.

- Nem bírom a testi érintkezést… jobban szeretek integetni – jelentette ki Hiromi, majd be is mutatott egy elegáns kéz-mozdulatsort. – Így legalább nem szedhetek össze bacikat… a testi érintkezéssel meg várok az egyetem utánig.

Zeke erőltetetten felnevetett, és próbálta leplezni, hogy halvány lila gőze sincs arról, mi az az egyetem.

 - Hát akkor buta vagy - vonta le a következtetést egyszerűen Luther, miközben maga is helyet foglalt Zeke közelében. - A férfiaknak érintésre van szükségük, hogy finoman fejezzem ki magam. És amit tőled nem kap meg Zeke, hát majd megkapja mástól! - közölte a fiú, és hogy szavainak nyomatékot adjon, Zeke-re pillantva érzékien megforgatta a szájában az uborka-falatot, melyet előzőleg látható élvezettel kapott be.

 - Fúj, ez undorító! - húzta el a száját Hiromi, és felállt a helyéről. - Én inkább lelépek, úgyis ellenőriznem kell a harmadikosok Mugliismeret-órájának menetét... Miss Demort már megint késik. Nemsonkára találkozunk, édesem! - Az ázsiai lány puszit küldött szerelmének, aki távozása után kettesben maradt Lutherrel. Ez pedig magától értetődő módon csak az egyik fél számára volt kellemes állapot, s mondani se kell, hogy ez a fél nem Zeke volt.

Luther megpróbált minél csábosabb pillantásokat küldeni Zeke felé, aki azonban roppant kényelmetlenül érezte magát. Majdnem hatperces teljes némaság után végül Luther törte meg a csendet.

- És… szereted az uborkát?

Zeke-nek itt volt elege a fiúból, villámgyorsan felpattant a helyéről, majd kirobogott az ebédlőből, kis híján felborítva az éppen akkor megérkező Poppy-Lucius kettőst.

- Nem látsz a szemedtől, te koszos kis deszkás? – ripakodott rá a fiúra Lucius, majd belekarolt Poppyba, és egyenesen a Mardekárosok asztalához vezette a lányt.

 - Luc, öreg haver! - kiáltott oda neki Crak, ám a Malfoy-fiú egy hideg pillantással rögtön elhallgattata. Nem szerette ugyanis, ha túlzottan barátságos hangnemet ütnek meg vele olyanok, akik saját véleménye szerint alá tartoztak a társadalmi ranglétrán - egyszóval a roxfort teljes diák- és tanársereglete.

 - Kivel mész a ma esti partira? - kérdezte némileg tisztelettudóbb hangnemben egy mardekáros fiú, Gabriel Vane.

 - Poppyval - felelte könnyedén Lucius -, már amennyiben az ágyamra ejtett papírlap azt hivatott tudatni velem, hogy ő lesz a partnerem. Dumbledore-nak nagyon sok ideje lehet...

 Regulus Black, aki kicsit távolabb foglalt helyet a társaságtól (bár nem annyira messze, hogy ne hallja a csevegést), hirtelen úgy érezte, mintha a szíve süllyedni kezdene a gyomrába. Fájdalma ellenére azonban nem állt fel helyéről, hanem tovább figyelte Luciusékat.

-          Na, Poppy, örülsz neki, hogy a suli legmenőbb pasijával mehetsz a partira? – érdeklődött Crak.

-          Menni a MENővel… értitek? – Poppy éktelen röhögésben tört ki a saját szóviccén. – Mintha ő is menne…

A lányon kívül azonban senki nem nevetett, sőt még el sem mosolyodtak.

Poppyt ez úgy tűnt, nem zavarja túlzottan, vidáman csapkodta először a saját hasát, majd a Luciusét, és már éppen egy jókorát ütött volna Crak méretes pocakjára, de még időben észrevette, milyen undorító a fiú, úgyhogy inkább hagyta az egészet fenébe, s leült enni.

Crak kissé megütközött pillantást vetett Luciusra, aki fájó hasát simogatta (tudniillik Poppy egészen megerősödött kviddicsezés közben, s így az ütései enyhén szólva… fájdalmasak voltak.)

- Úgy hallottam, K-t kaptatok Lumpsluck professzortól, és a LumpKlub legújabb fogadására is meghívott titeket - próbált csevegni Luciusszal Gabriel Vane. A fiú áthajolt az asztalon, és egy ravasz vigyor mögé próbálta rejteni irigy arckifejezését. - Ez is csak neked mehet, haver!

- Igazán megszokhattad volna, Vane, hogy nekem minden sikerül. És, ha már itt tartunk, nem vagyok a haverod - oktatta ki őt Lucius, miközben maga is helyet foglalt Poppy mellett, és késért, villáért nyúlt. Poppy eközben éppen azon igyekezett, hogy rántottát szedjen magának, s szemmel láthatóan cseppet sem érdekelte a szőke fiú dicsekvése.

Magában dudorászva kanalazta tányérjára a tojást, s csak akkor pillantott fel, mikor egy váratlan pillanatban Lucius rávetette magát, a dolog következményeként pedig mindketten a földön landoltak - így a lány figyelmét teljesen elkerülte a falba csapódó fénysugár.

 - Mit jelentsen ez, Lucius? - kiáltotta Poppy inkább meglepetten, mint sértetten, miközben azon igyekezett, hogy kiszabadítsa magát a fiú alól - sikertelenül.

 - Tán nem láttad, hogy valaki egy átkot küldött feléd? - adott hangot felháborodásának Lucius.

- Nem – vonta meg a vállát Poppy, akit láthatóan nem zavart az a tény, hogy valaki az életére tör.

Lucius felsóhajtott, majd letápászkodott a lányról, s megpróbálta felsegíteni.

A Roxfort összes diákja tanúja volt Poppy megátkozásának, azt viszont csak egyetlen ember látta, ki küldte az átkot. Sirius Black ugyanis figyelemmel követte öccsét, Regulust, egészen addig, amíg a fiú vérvörös arccal ki nem lépett a Nagyterem ajtaján.

*

- Sirius! - kiáltott fel Regulus, mikor a fiú elkapta talárjának kapucniját, s annál fogva rángatta oda egy hatalmas, Phineas Nigellust ábrázoló olajfestményhez. Sirius egyáltalán nem reagált testvére szavaira, s hadakozását is csak néhány mozdulattal hárította.

Kifürkészhetetlen arcából Regulus nem tudta kiolvasni, mit akarhat tőle, de abban biztos volt, hogy semmi jó nem vár rá. Miután Sirius egy kisebb vitába keveredett felmenőjével (Phineas és legjobb barátja, Ferb nem akarták beengeni a Black-fiúkat abba a rejtekszobába, melyet a festmény volt hivatott eltakarni), végül meggyőzte, hogy az beengedje őket. Csak akkor fordult a meglepett, égő arcú, összekócolódott hajú Regulus felé, mikorra biztosra vette, hogy kettesben vannak.

 - Miért átkoztad meg Poppy Van der Wilst? - szegezte neki a kérdést egyenesen, minden kertelés nélkül.

 - Én... nem! Nem én voltam! - ellenkezett Regulus, ám mielőtt kifejthette volna magyarázatát, Sirius közbevágott:

- Ne próbáld tagadni! Jól láttam, hogy Monstro válla felett küldtél rá egy ártást. Nézd, tudod, hogy mennyire utálom a mardekárosokat, de ez a Poppy... a kifejezetten ártalmatlanok közé tartozik. Az ég szerelmére, mindenki tudja, hogy a családja lefizette a Teszlek Süveget, csak hogy a Mardekárba tegye őt, egyébként egyenes úton ment volna a Hugrabugba! Ártott neked ez a lány? Mert ha igen... ha akarod, kihívom egy párbajra, vagy...

 - Nem, nem, nem! - hadarta Regulus. - Én nem Poppyt akartam megátkozni, hanem Lucius Malfoyt.

- Lucius Malfoyt? – Siriusnak a szája is tátva maradt döbbenetében. – De miért?

- Mert… idegesít, hogy olyan lekezelően bánik mindenkivel…

- Regulus, tudom, hogy hazudsz! Téged egyáltalán nem érdekel az ilyesmi… elvégre VELEM nőttél fel! Mondd meg az igazat!

Az ifjabbik Black-fivér percekig némán meredt bátyjára, majd nagyon lassan kinyitotta a száját, és kissé remegő ajkakkal megszólalt.

- Mert… azt hiszem… vagyis biztos vagyok benne, hogy… öö… - Regulus Sirius sürgető pillantása láttán nagy levegőt vett, és fülig elvörösödve kinyögte, ami oly’ régóta nyomja a szívét. – Szerelmes vagyok Poppyba.

- Jaj, csak ennyi? – Sirius megkönnyebbülten elmosolyodott. – Azt hittem már, hogy valami halálos nagy bajba keveredtél, vagy valaki rettegésben tart…

- Ó, Sirus, hidd el, ez még annál is rosszabb – sóhajtott fel a fiú, majd lerogyott egy közeli székre. – Nekem nem csak ,,bejön” Poppy vagy hasonló, hanem én tényleg nagyon szeretem őt. És ez mindent megnehezít…

 Siriust annyira mulattatta ez a képtelenség, hogy elnevette magát.
- Hogy szereted? Azt kötve hiszem... én például még egyetlen lányt se szerettem életemben. Szerintem te se vagy Poppyba szerelmes, csak azt hiszed... Gondolom, ő erről semmit se tud.

- Azt se tudja, hogy ki vagyok - felelte Regulus elkenődve.

- Nos, ezen tudunk segíteni - vágta rá egy ördögi mosoly kíséretében Sirius. - Majd a holnapi bálon odamész hozzá, és...

 - Nem! Sirius, negyedéves vagyok, nekem tilos mennem. Nekünk Bimba professzor játszóházat szervezett a disznóólban - közölte Regulus, magában azon mélázva, hogy a program valóban olyan röhejes lesz -e, mint amilyennek hangzik. "Nem", állapította meg magában, "ezerszer rosszabb"...

 - És aztán? Olyan szívesen fetrengenél a cocákkal, amíg Lucius Malfoy Poppyval szórakozik?

- Nem, te is tudod, hogy nem! - tiltakozott Regulus. - De ha ott megjelennék, valaki biztos észrevenne...

 - Az nem olyan biztos – vigyorgott Sirius, ám öccse tekintetét látva odalépett hozzá, és játékosan felborzolta a haját. – Ne aggódj, az estéig kitalálok valamit, ami segít a... problémádon. Addig is, viszlát, öcskös! – kiáltotta, s kisietett Phineas és Ferb festményén, magára hagyva a döbbent Regulust.

*

Cordelia Beckford mindig is utálta a Dumbledore professzor által szervezett rendezvényeket. Legyen az karácsonyi bál, valentin napi romantikázás vagy húsvéti parti. Ugyanis ezek a bulik kivétel nélkül (szó szerint kivétel nélkül – még Dumbledore professzor névnapi bulija is) arról szóltak, hogy az igazgató párba osztotta a diákokat, szépség és gazdagság szerint, és különböző közös programokat szervezett nekik, remélve, hogy a roxfortosok ennek köszönhetően meglelik a tökéletes partnerüket. A mai estét azonban, ha lehet, még az eddigieknél is kevésbé várta. A lány egyszerűen ki nem állhatta Peter Pettigrewt, ostobának, talpnyalónak és legfőképpen idegesítőnek tartotta. Peternek sosem volt saját véleménye, mindig csak azt visszhangozta, amit a barátai állítottak. A lány nem is értette, hogy kerültek egy párba. Hiszen Pettigrew sokkal gazdagabb volt (pedig a fiú sem vagyonos családból származott), és külsőleg sem passzoltak egymáshoz. Cordy ezen okok(ok) miatt, inkább töltötte volna az estéjét a kandalló egyik székébe süppedve, a Veszedelmes küszöböket olvasgatva. Cordelia, remélve, hogy a partin is lesz alkalma elővenni kedvenc kötetét, magával vitte a K-nővérek szerzeményét. A könyv rettenetesen vastag volt – vagy 601 oldal (XD) - de ennek körülbelül felén lehetett megtalálni a történetet. A többi üres lap – a K-nővérek szavaival élve – csak feszültségkeltés miatt került bele a kötetbe. Így a legizgalmasabb részek elé akár 30 üres lapot is beletettek – persze arra nem gondolva, hogy mire az olvasó ezen átnyálazza magát, addigra régen elfelejti, minek kiderülésére várt annyira. Cordy ki is tépte volna ezeket a felesleges papírdarabokat, de az írónők a borító hátulján felhívták a figyelmet arra, hogy ezekkel az üres lapokkal ne tegyenek semmit, ne írjanak rá egy betűt sem, és ne is szakítsák ki. És Cordelia számára a K-nővérek szava szent és sérthetetlen volt.

 Cordy tehát éppen az üres oldalakat olvasgatta (s közben a K-nővérek elvárásainak megfelelően egyre csak fokozódott benne a feszültség – a könyvben éppen keresztúthoz ért a főszereplő lány és a küszöb viharos kapcsolata), mikor legjobb barátnője, Molly Prewett termett mellette.

 - Cordy, te nem is készülsz?! – kérdezte a vörös hajú lány felháborodottan.

Cordelia felpillantva látta, hogy barátnője már teljes „harci díszben”, azaz smaragdzöld dísztalárban, fején apró tiarával illegett a kandalló előtt.

 - Minek? – vonta meg a vállát a lány. – Még van... három óra a party kezdetéig – közölte az órájára pillantva, majd ismét a könyvébe temetkezett.

 - De Cordy! Meg se kérdezed, én kit kaptam partnernek? – folytatta Molly számonkérő hangon, mire Cordelia sóhajtott, s hangjában minden érdeklődés nélkül így szólt:

 - Molly, kit kaptál partneredül?

 - Arthur Weasleyt! – vágta ki boldogan a lány. – Ő annyira kedves és sármos!

„Gusztus dolga”, gondolta Cordelia, miközben felidézte magában a hórihorgas, tenyerestalpas, Mollyhoz hasonlóan lángvörös hajú srác vonásait, „de ahhoz kétség sem férhet, hogy kedves. És tényleg odavan Mollyért! Dumbledore most kivételesen beletrafált...”

 - De jó neked! Sajnos az én nem jártam ilyen szerencsével...

 - Miért, kit kaptál? – érdeklődött Molly, miközben a mágikus tükör

előtt állva igazgatta a haját.

 - Peter Pettigrew – sóhajtotta Cordelia, de mivel már kissé idegesítőnek érezte a rengeteg panaszkodását, hozzátette: - De majdcsak túlélem valahogy.

 - Persze, persze… - felelte a vörös hajú lány, oda sem figyelve barátnőjére, majd megpördült a tengelye körül. – Na, hogy festek?

- Remekül… Arthur el fog ájulni tőled – mosolygott Cordy.

 - Nagyon remélem! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy még mindig nem vette észre, mennyire tetszik nekem… pedig olyan egyértelmű jeleket adtam! – Molly kétségbeesetten tekintett vissza Cordeliára a háta mögött. – Vagy az is lehet, hogy veszi a lapot, csak én egyáltalán nem jövök be neki? Mit gondolsz, Cordy?

 - Hát… én igazán nem tudom – jött zavarba a griffendéles lány -, én kevéssé értek az ilyen szerelmi ügyekhez. De ha akar valamit tőled, nyilván kiderül majd az este folyamán. Dumbledore úgyis szervez majd egy csomó “szórakoztató” játékot…

 Molly ekkor odalépett barátnőjéhez, és biztatóan megsimogatta a vállát.

 - Ne aggódj, Cordy, biztos neked se kell Pettigrew-val töltened az egész estét. Apropó: azért lomboz le ennyire Dumbledore választása, mert… valaki mást néztél ki magadnak?

- Jaj, Molly, dehogyis! – tiltakozott a lány. – Csak egyszerűen nem kedvelem Petert, ennyi.

A vörös hajú lány felsóhajtott, majd visszaperdült a tükör elé, és tovább igazgatta fürtjeit. Cordelia még egy ideig mosolyogva nézte, majd megrázta a fejét, és visszatért könyvéhez.

*

- Mit vegyek fel? – harsant fel Peter Pettigrew vékony és kissé hisztérikusan csengő hangja a délután során immár századjára. – Nincs egyetlen menő cuccom sem, csak az a póló, amin Dumbledore professzor van, miközben éppen kacsint. Azt viszont nem találom sehol! – A fiú kétségbeesetten rohangált a szobában fel s alá, hogy meglelje kedvenc darabját.

 - Ó, kölcsönvettem, ha nem gond – érkezett a válasz Sirius ágyának baldachinja mögül, mire Peter olyan fájdalmasan sikoltott fel, hogy barátja félrehúzta a selyemfüggönyt, és vigyorogva kitekintett.

 - Csak poénkodtam, Farki! – vallotta be. – Csak nem hitted, hogy szükségem van az idióta pólódra, mikor van egy ilyen dísztalárom? – Azzal előlépett rejtekhelyéről, és lassan körbeforgott Peter előtt, hogy az megtekinthesse öltözetének minden egyes szegmensét.

 A fiú valóban remekül festett: karcsúsított szabású, elegáns, mugli frakkokat idéző talárja remekül festett a rubinbrossal, melyet a mellére biggyesztett. Általában nem rajongott a hagyományos Black-ékszerekért, de ez a darab mindig is a kedvencei közé tartozott. Sirius sötét haját is tökéletes, lágy hullámokba igazította, ami végképp nem hagyott kétséget afelől senkiben, hogy ki a legjóképűbb srác a griffendélben.

 - Remekül festesz – húzta el a száját Peter irigyen.

 - Tudom – jelentette ki Sirius, elégedett pillantást vetve zsebtükrébe. Majd mikor barátjára pillantott, mélyet sóhajtott, és eképp folytatta: - Jaj, nem bírom nézni azt a fancsali képed! Menj, vedd fel Regulus régi dísztalárját, ott van valahol a ládámban. Rajta sosem volt, mert túl bő… rád viszont pont passzolni fog.

 - Tényleg nekem adod? – ragyogott fel Pettigrew szeme. – Sirius, én…

 - Nem kell megköszönni! – mondta gyorsan Sirius, nyilván abbéli félelmében, hogy Peter hálás kitörésében valami rémes és férfiatlan dolgot tesz, például megöleli őt. – Most viszont mennem kell, még van egy kis… elintéznivalóm.

Szavaira azonban Peter már régen nem figyelt. A fiú deréktól (pontosabban attól a ponttól, ahol a derekának lennie kéne) felfelé teljesen belemászott Sirius ládájába, a dísztalált kutatva, így barátja minden gond nélkül kiosonhatott az ajtón.

Sirius szaporán sietett végig a folyosón, egyenesen a pince felé véve az irányt. Még annak idején, másodikban szedte ki öccséből azt az információt, merre van a mardekáros klubhelyiség, annak céljából, hogy az egyik szobor mögül leselkedve bármikor megátkozhat néhány éppen  arra sétáló, e házba tartozó diákot. A mai estén is ezzel a céllal indult útnak, és a kiszemelt áldozata nem volt más, mint Lucius Malfoy.

 Siriusnak eléggé sokat kellett várnia Ferb szobra mögött, mire végre megpillantotta áldozatát. Számtalan kiöltözött mardekáros párocska igyekezett a kert felé, ahol a vidám Dumbledore és a lemondó és fájdalmas arcot vágó tanári kar már várta őket; Lucius Malfoy azonban nem tartozott ezen emberek közé, így Sirius igyekezett észrevétlen és mozdulatlan maradni – egészen addig, amíg meg nem pillantotta öccsét, Regulust kijönni a klubhelyiség ajtaján.

 - Psszt! Regó! – suttogta neki, és hevesen integetni kezdett. Regulus bosszúsan húzta össze a szemöldökét, miközben bátyjához lépett.

 - Számtalanszor megmondtam már, hogy ne hívj így – morogta.

 - Teljesen lényegtelen. Egyébként mi ez a haj? – pillantott Sirius a fiú kócos, sötétbarna fürtjeire. – És hol a dísztalárod?

 - Minek vettem volna fel, mikor a disznók közé megyek? – kérdezett vissza Regulus unottan.

 - Dehogy mész a disznók közé! – csattant fel az idősebbik Black-fivér. – Megmondtam, hogy becsempészlek a bulira, nem? Figyelj, van egy fantasztikus tervem...

 - Sirius, hagyj már, fáradt vagyok a hülye terveidhez – dörzsölte meg Regulus a szemét, majd tovább folytatta volna az útját, ha a bátyja vissza nem rántja Ferb szobra mögé.

- Tehát, gyorsan elkábítom Luciust, te felveszel egy szőke parókát, beosonsz a partira, táncolsz Poppyval, összejöttök, én meg élhetem újra a saját életem – ismertette szándékait Sirius, majd nem törődve öccse heves tiltakozásával, előkapta a pálcáját, s újra kilesett a szobor mögül. ,,Hol késik már ez a barom?” mormogta magában, Luciusra utalva. ,,A többiek már rég elmentek… Mi a jó eget csinálhat?”

            A válaszon azonban már nem kellett túl sokat törnie a fejét, ugyanis a szőke fiú hamarosan feltűnt a folyosó másik végén, kezében egy hatalmas virágcsokorral.

 Lucius is remekül festett a maga hideg és elérhetetlen módján. Halványszürke dísztalárt viselt ezüstdíszítéssel, mely hosszú, fényes, szőke hajával együtt egy földöntúli jelenséghez tette őt hasonlatossá. Lucius és Sirius mintha egymás ellenpárjai lettek volna, a két pólus: míg előbbi a hűvös eleganciát, utóbbi a vad szenvedélyt testesítette meg. Sirius azonban nem sokat töprengett azon, hogy milyen jól fest Lucius, mi több, ilyen gondolatok egyáltalán nem fogantak meg a fejében (kicsit bizarr is lett volna, haha). Ehelyett villámgyorsan előkapta pálcáját, a szobor rejtekében a mardekárosra szegezte, s halkan ejtette ki a kábító átkot:

 - Stupor!

Lucius arcán még egy másodperc tizedrészéig látható volt a meglepettség, mielőtt a fiú tudatát vesztve összeesett volna. Sirius elégedetten figyelte a végeredményt, miközben előbújt Ferb mögül, hogy biztonságos helyen elrejthesse Lucius testét.

 - De Sirius! – ellenkezett Regulus kissé aggodalmasan. – A kábító átok hatása csak egy-két percig tart... Hova viszed Malfoyt?

- Ide – jelentette ki a fiú, rámutatva egy közeli szekrényre, amiben Frics a takarítóeszközeit tartotta. Pár perc múlva az ájult mardekáros már a PAULASEPT és a HIPPO..POTAMUS-os dobozok között feküdt aléltan, mit sem sejtve a terv további részleteiről. Sirius gyorsan elvette Lucius pálcáját, majd elhajította. A varázspálca halk koppanással esett le a földre, a cserépben álldogáló bugyibogyó cserje mögé. A fiú ezek után gondosan bezárta a szekrényt, és öccsére pillantott.

- Így ni, majdcsak megtalálja valamelyik buta majma… vagy nem. Nekem teljesen mindegy – vonta meg a vállát Sirius. – Most pedig vedd fel ezt – nyomott Regulus kezébe egy szőke parókát, amin a H.M. monogram díszelgett -, és indulhatunk a bulira.

 - H. M.? – kérdezett vissza Regulus gyanakvóan.

 - Ne kérdezd – legyintett Sirius, miközben testvére fejére húzta a póthajat. – Így! Pont olyan vagy, mint Lucius. Már csak a szerkóddal kéne kezdeni valamit... Úgy értem... ez a talár... hívja valaki a divatrendőrséget! – kacarászott Sirius, ám mivel öccse nem nevetett vele, inkább dísztalárja zsebébe nyúlt – s hamarosan egy komplett öltözetet bányászott ki belőle!

 - Egy dísztalár, amiben egy MÁSIK dísztalár van – kommentálta az eseményt monoton hangon Regulus. – Cseles...

 - Atyánk úgy gondolta, jobb, ha az embernél egyszerre két ruha van, ha az egyik összekoszolódik vagy ilyesmi. A mardekáros designnal rendelkező példányt szántam neked – magyarázta lelkesen Sirius a dísztalárra mutatva, mely pontos mása volt a sajátjának azzal a különbséggel, hogy nem rubinkő, hanem smaragd ékesítette.

 - Menni fog a szép hajadhoz – libbentette meg Regulus fürtjeit Sirius, majd az öccse kezébe nyomta a dísztalárt. – Most pedig menj, és öltözz át! A buli nemsonkára kezdetét veszi, neked pedig találkozód van Poppy Van der Wilsszel!