Hiromi Yama-Moto még felkent egy utolsó réteg barackízű szájfényt ajkaira, majd a kis tubust lerakta a tükör előtt lévő kisszekrényre, s megszemlélte a végeredményt. Úgy gondolta, eléggé kitett magáért. Orgonalila ruhája úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, fürtjeit pedig tökéletes kontyba csavarta feje tetején. A sminkje is hibátlan volt: a fekete szemhéjtus kiemelte sötét színű szemeit, az almácskáira tett pirosító pedig még bájosabbá tette az egyébként is szép vonású arcát.

                        ,,Ó, csak Zeke-nek is tetsszek” gondolta magában, miközben kilépett szobája ajtaján. ,,És mi lesz, hogyha rondának talál majd? Akkor egy életre elmegy tőlem a kedve, és azonnal szakít velem” fűzte tovább kétségbeesetten a gondolatait, majd megpróbálta elhessegetni ezeket. ,,Ostobaság! Hiszen most az egyszer tényleg tökéletesen nézek ki!... De mi van, ha szerinte nem?” Aggodalma azonban teljesen feleslegesnek bizonyult, ugyanis barátja arca azonnal felragyogott, ahogy meglátta a lányt.

- Ó, Romi! Egyszerűen csodálatosan nézel ki! – lehelte Zeke, miközben villámgyorsan ott termett Hiromi mellett.

 Az ázsiai lány már éppen köszönetet akart mondani barátjának (és megigazítani a fiú kissé ferdén álló nyakkendőjét), de egy éles kiáltás megelőzte.

- Persze közel sem annyira, mint én! – A fájdalmasan ismerős hang hallatán mindketten a fiúk hálóterme felé vezető lépcső tetejére tekintettek. A közbeszóló – a párocska nem kis ijedelmére – Luther volt, aki egy világoskék szmokingban feszített, s lazán nekitámaszkodott a lépcső korlátjának. Luth pókerarccal rágcsált egy ízletesnek tűnő zellert, de mikor észrevette, hogy a páros mindkét tagja rászegezte tekintetét, egy furcsa félmosoly jelent meg arcán.

– Nem igaz, Zeke?

- Nem – jelentette ki a barna hajú fiú, és belekarolt Hiromiba. – Mehetünk, édesem?

- Persze – bólintott a lány, majd mielőtt barátjával elindultak volna a kertbe, még egy utolsó gyilkos pillantást vetett a még mindig rágcsáló Lutherre.

*

   Regulus Black egy kicsit elveszetten ácsorgott a lépcsőfordulónál, és közben arra gondolt, mégis mi vehette rá, hogy belemenjen ebbe az őrültségbe. Először is nem tudta, hogy Lucius és Poppy hova beszélték meg a találkozót, így jogos félelmében, hogy elkerüli a lányt, nem is mert sehova se menni. Ezen felül amiatt is aggódott, hogy mi lesz, ha partnere felismeri majd őt – elvégre mindössze egy parókát viselt, ami még véletlenül sem idézte fel Lucius haja színét, mi több, leginkább egy ló farkával mutatott feltűnő hasonlatosságot. Ráadásul azzal is tisztában volt, hogy bizonyára nem telik sok időbe, hogy Lucius felébredjen a kábításból: bár Sirius átka erősebb volt a szokottnál, így is egészen biztos lehetett benne, hogy a mardekáros fiú fél óránál többet semmiképp sem marad majd eszméletlen. „Sirius olyan meggondolatlan!” bosszankodott magában Regulus, pillantásával végigkísérve egy hollóhátas párocska útját a kert felé. „Egyáltalán nem gondolja végig, mit csinál, és persze megint nekem lesz bajom belőle... mint mindig...” A fiú ajkai közül kitört egy fáradt sóhaj. „Ráadásul ez a dísztalár is überbéna... sosem hordanék ilyet, és azt hiszem, Lucius sem! Jaj, mi van, ha Poppy észreveszi, hogy Siriuson ugyanilyen talár van?” morfondírozott a fiú, és már éppen azon volt, hogy hagyja az egészet a fenébe, és elmegy játszani Hagrid malacaival, mikor valaki megkopogtatta a vállát.

 - Te vagy az, Lucius?

 Regulusnak még a szívverése is elállt egy pillanatra a hang hallatán. Igen, ez – minden kétséget kizáróan – az Ő hangja, amit annyiszor idézett fel magában esténként, amitől egyszerre rázta ki a hideg és öntötte el a melegség; amitől a torkára fagytak a szavak...

 Regulus lassan megfordult a tengelye körül, és Poppyra pillantott – majd gyorsan lesütötte a szemét.

 A lány csöppet sem volt gyönyörű. Banánsárga dísztalár volt rajta, melynek ujjáról mosolygós banánok lógtak; s egyszerű lófarokba kötött, göndör fürtjeit is csupán egy banános hajklipsz díszítette. Undok, telitalpú sárga lakkcipője láttán pedig még a Sirius által emlegett divatrendőrség is a saját fejéhez szorította volna szolgálati fegyverét – mindezek ellenére, vagy inkább pont ezek miatt Regulus olyan lenyűgözően szépnek találta Poppyt, hogy meg se bírt szólalni – csupán egy bizarr köhhintés jött ki a torkán.

 - Az a helyzet, hogy elfelejtettem, hova beszéltük meg a találkozót, ezért késtem – vallotta be a lány egy széles mosoly kíséretében (látszólag egyáltalán nem hozta zavarba, hogy ismét feledékenynek bizonyult). – Remélem, nem haragszol rám nagyon?

 - Nem – mondta végül kínszenvedések árán Regulus. Poppy félrebiccentette a fejét, mint aki bővebb választ vár, ám mikor ez nem érkezett meg, másra terelte a szót.

 - A dísztalárod nagyon csinos – jelentette ki, elérve, hogy Regulus arca halálsápadtból pipacsvörösre váltson egy másodperc alatt. – Azt hiszem, hasonló, fekete ruhát láttam Sirius Blacken. Érted, egy FEKETE talárt Sirius BLACKEN! – hangsúlyozta ki Poppy, majd éktelen nevetésben tört ki – Regulus azonban annyira izgult, hogy csupán egy félszeg mosolyt tudott ajkaira erőltetni (ráadásul a vicc is szar volt). A tény azonban, hogy Poppy semmilyen párhuzamot nem vont az ő és Sirius öltözete között, kicsit megnyugtatta őt.

 Mikor a lány abbahagyta a kacagást, belekarolt, s a következővel a bejárati kapu felé kezdte vonszolni:

 - Gyere, Lucius, Dumbledore professzor azt mondta, pontban nyolckor kezdődik a mulatság, és már csak öt percünk van hátra!...

 Regulus, aki képtelen volt bármilyen érdemleges megjegyzést fűzni a Poppy által mondottakhoz, jobb híján hagyta, hogy a nap során immár harmadjára egy olyan helyre rángassák, ahova tulajdonképpen semmi kedve nem volt menni.

 Azt azonban Regulusnak is el kellett ismernie, hogy Dumbledore és a többi tanár igencsak kitettek magukért – már ami a dekorációt illeti. Bár az életnagyságú Dumbledore-kartonalakok, melyek pajkosan kacsintgattak és illetlen megjegyzéseket tettek; s melyek szinte elborították a kerthelyiséget, kissé zavarták őt, de a levegőben lebegő gyertyák, a szerelmespárokat (és időnként a félmeztelenül pózoló Dumbledore-t) ábrázoló tűzszobrok és a kellemes, andalítóan lassú muzsika egyenesen lenyűgözték.

 - Milyen gyönyörű! – sóhajtott fel Poppy, majd Regulusra tekintett. – Nagyon hallgatag vagy ma este, Lucius.

 - Én... – Regulus nem is tudta, mit mondjon, ám abban biztos volt, hogy felelnie kell, hacsak nem akar vérlázítóan ostobának tűnni. Végső elkeseredésében pedig kibökte az első dolgot, ami az eszébe jutott – az igazságot. - ...csak azért van, mert nagyon izgulok.

 - Izgulsz? – vonta fel a szemöldökét Poppy meglepetten, majd ismét elnevette magát. – Nem is tudtam, hogy képes vagy ilyesmire, Lucius! Ez igazán...

 - Nevetséges? Szánalmas?

 - Nem.... bájos. Igen, ezt a szót kerestem. – Poppy lemosolygott Regulusra (a lány figyelmét ugyanis szemmel láthatóan elkerülte, hogy a fiú, aki mindeddig húsz centivel magasabb volt nála, egyetlen délután folyamán drámaian összezsugorodott), aki viszonozta a gesztust egy kissé félszeg, de szívből jövő boldogságról árulkodó mosollyal.

 - Csendet kérek! Csendet! – hallatszódott ekkor Dumbledore professzor mágikusan felerősített hangja a kert közepén álló, szív alakú emelvényről. – Úgy látom, minden fontos ember megérkezett, a többi pedig lényegtelen… Nos, sok szeretettel üdvözöllek titeket, kivéve persze Luthert – pillantott az igazgató az egyik sarokban álldogáló fiúra. – Te igazán elmehetnél. Na de mindegy, térjünk rá a mai este programjára – mondta, majd a semmiből elővarázsolt egy roppant hosszú, élénk pink színű pergament, és olvasni kezdte. – A beszédem után kezdődhet minden tini legkedvencebb játéka: ÜVEGEZÉÉÉÉÉÉS!

  A tanár szavait néma csend követte. Igazság szerint a roxfortosok közül majdnem mindenki gyűlölte ezt a játékot, ugyanis az igazgató gyakran csalt benne (miután az üveg megállt, Dumbledore odasétált a palackhoz, és a szerinte megfelelő ember felé irányította). Mivel azonban mindannyian tisztában voltak azzal, mennyire értelmetlen dolog szembeszegülni az idősödő férfi akaratával (szarkavarás tekintetében nem ismert tréfát), a többség megadóan kullogott az állványhoz. Dumbledore néhány tágító bűbáj segítségével olyan méretűre dagasztotta a szívet, hogy mindenki kényelmesen elférhessen rajta, s – milyen meglepő – egy szívet formálva leülhessen. Míg Dumbledore egy kiürült Lángnyelv Whiskeys üveg előkerítésével foglalatoskodott (s közben rosszalló pillantásokkal illette Luthert, aki szintén letelepedett, pedig továbbra is irtózatosan RÁNDÁ volt), Regulus aggodalmasan pillantott körbe. „Mi van, ha valaki rájön, hogy nem is Lucius vagyok? És ha meg kell csókolnom egy lányt? Poppyt, vagy... bárki mást? Vagy ha Poppynak kell lesmaccantania egy fiút?” Regulus beleborzongott a gondolatba. Szerelmét nem annyira kötötte le a játék, mint a roxfortosok nagy részét: a mardekáros vígan cseverészett a mellette ülő Nicolette Samarával, aki nem vette jó néven a közeledést: komoran vonta össze egyetlen, vaskos szemöldökét.

 Mindeközben a diákok, mi több: a tanárok is folyamatosan érkeztek, bár utóbbiak közül mindenki fájdalmas arcot vágott. Regulus nem gondolta volna, hogy Dumbledore-nak sikerül alkalmazottait ilyesmire kényszerítenie, ám abban is biztos volt, hogy McGalagony, Demort és Lumpsluck professzor nem saját jószántukból asszisztálnak az igazgató idióta játékaihoz.

- Juhujj, annyira izgatott vagyok! – sikkantotta Dumbledore professzor az épp mellé telepedő Miss Demortnak, aki azonban csak látványosan ásított egyet, és az üvegre szegezte tekintetét. – Na, ki kezdi? Hm? Hm? – forgolódott az idős férfi, alaposan belebámulva az emberek arcába. – McGalagony professzor? Esetleg Miss Yama-Moto?

- Majd ÉN kezdek – harsant fel Luther hangja, ám mielőtt a bitangpusztulatosan rándá fiú pörgethetett volna, Dumbledore rácsapott a kezére, majd így szólt (persze miután megtörölte saját kacsóját Lumpsluck professzor köpenyébe):

- Sajnálom, de úgy volt megbeszélve, hogy én kezdem!

- De hát az előbb kérdez-… - a vörös fiú nem fejezhette be a mondatát, mert a professzor egyből az üvegnél termett, és egy kecses mozdulattal megpörgette azt.

A palack néhány percig körbe-körbe forgott, miközben mindenki (lehúzva) Dumbledore professzor pedig izgatottan figyelte, hol állapodik meg.

Az üveg kezdett lelassulni, majd pár másodperc múlva megállt, egyenesen McGalagony professzorra mutatva.

- Nézzétek, ott van King Kong! És most eszi meg Lupsluck professzort! – kiáltotta gyorsan (és elszörnyedve) az igazgató. Mindenki, - még maga az említett is (mármint Lumpi, nem King Kong), aki egyébként törökülésben ült az emelvény egyik szegletében – arra a helyre pillantott, amerre az idős férfi mutatott.

Dumbledore professzor kihasználta az alkalmat, s gyorsan Miss Demort felé fordította az üveg száját. Mikorra mindenki visszafordult, az igazgató kényelmesen visszamászott helyére, és meglepetést színlelve így szólt:

- Nini! Hiszen magácskát pörgettem, drága Vonessa!

 Az afroamerikai asszonyság kerek arca elborzadt fintorba torzult. Egyáltalán nem volt kedvére való az eredmény, ugyanis kimondhatatlanul utálta a Roxfort általa – jogosan – perverz szarkeverőnek ítélt igazgatóját. Azonban, akárcsak a többiek, ő is jól tudta, hogy sosincs jó vége annak, ha az ember Dumbledore akaratának ellentmond. Egyébként azt is JÓL TUDTA, ki az a Josh Hutcherson, elvégre Mugliismeretet tanított, de ez irreleváns.

 Vonessa Demort tehát sóhajtott egyet, és kelletlenül Dumbledore felé fordította a tekintetét. A férfi cuppogtatva bemelegített, majd mikor úgy ítélte, mindketten készen állnak, egyenesen rávetette magát Miss Demortra: vékony, aszott karjaival átfonta a néger nő vaskos nyakát, s érzéki csókkal illette a száját. Itt azonban nem ért véget a romantikus...NAK NEM NEVEZHETŐ pillanat: Dumbledore csókjaival komótosan haladt egyre lejjebb a nő testén: először a nyakát kezdte lágy puszikkal illetni, majd a vállát... mindaddig, amíg Miss Demort a roxfortos diákok nagy csalódottságára lerázta magáról az idősödő férfit. A gyerekek ugyanis rendkívül élvezték a dolgot – a Mugliismeret-professzor azonban annál kevésbé.

 Dumbledore-nál azonban senki sem tűnt elégedettebbnek; a férfi sugrázó mosolyt küldött választottja felé (aki legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna), majd ismét visszafordult a diákokhoz.

 - Nos, gyerekek, most, hogy megmutattam, hogy is kell ezt csinálni, ti következtek. Ki lesz a következő?

 - Majd én, majd én! – hadonászott Peter Pettigrew, mire a mellette ülő Cordelia lesajnáló pillantást küldött felé. Dumbledore-nak se jött be az ötlet annyira, mivel így szólt:

 - Áá... legyen inkább valaki, akitől mondjuk...  nem fordul fel a gyomrom.

 Peter csalódottan engedte le a kezét.

 - Mondjuk... Dorevol Dumblemort!

Mindenki legnagyobb megdöbbenésére Dumblemort egy elsős kisfiú volt, aki tejeskávé színű bőrrel, és sűrű fekete hajjal rendelkezett.

Az apró fiúcska láttán Hiromi hüledezni kezdett.

- De hiszen ő egy elsős! Szerintem a smaccantás még túl korai neki! Egyébként is mit keres a partin?

Dumbledore professzor egy ideig elgondolkozott, majd végül a Madagaszkárból tanult módszer mellett döntött.

- Nem láttál semmit – suttogta, miközben az ázsiai lány arca előtt hajtotta végre a pingvinektől ellesett karkörzéseket.

- Dehogynem láttam! – tiltakozott felháborodva Hiromi, mire a professzor csalódottan leengedte karjait. – Mint már említettem, Dorevolnak-..

- Jaj, fogd már be! – szakította félbe a lányt Luther. – Attól, hogy te még MINDIG nem smaccantottál senkivel – holott Zeke-kel már fél éve jártok -  hagyd a többieket kibontakozni etéren!

Hiromi elvörösödött, a diákok közül pedig elszórt nevetés hallatszódott.

- Hallottad? Még NEM SMACCANTOTT! De lúzer! – bökte oldalba Cordeliát Peter Pettigrew, aki talán leghangosabban kacagott a gyerekek közül.

- És akkor mi van?! – csattant fel Cordy, a kelleténél kissé hangosabban. – Biztos lett volna rá alkalma de a tökéletes és romantikus pillanatra vár, az igaz szerelmével! –  kiáltotta, majd elgondolkodott. ,,Azt hiszem, túl sokat olvastam a Veszedelmes Küszöböket…”

 - Tökéletesen igaza van, Miss Beckford! – helyeselt Dumbledore, az előtérbe nyomkodva a kisfiút, aki szemmel láthatóan roppant izgatott volt. Hiromi belátta, hogy felesleges tovább vitatkoznia, így keresztbefont karokkal, durcásan figyelte, ahogy Dorevol megpörgeti a whiskeys üveget, s közben igyekezett tudomást sem venni azokról, akik a háta mögött suttogtak. Dumbledore-nak azonban esze ágában sem volt tétlenül hagyni, hogy egy tizenöt éves lány – pláne egy olyan, aki egy komoly kapcsolattal büszkélkedhetett – ne részesüljön egy finom, szerelmes csók nyújtotta fantasztikus élményben; így a tanár előkapta noteszét, és vad jegyzetelésbe fogott.

 Mindeközben az üveg végül megállapodott, ám a kisfiú bánatára a szexi ikrek, Höpöcsöjjö és Kaxiturcsijájó közötti üres térre mutatott. Normál esetben az lett volna a szabály ilyenkor, hogy új pörgetés következik, Dumbledore azonban nem hagyta annyiban a dolgot.

 - Azt hiszem, a legjobb lenne, ha mindketten megcsókolnátok Dorevolt, Höpöcsöjjö és Kaxiturcsijájó – jelentette ki Dumbledore sejtelmesen, egy horkantással zárva le gondolatait (sajnos ő sem tudta meghallani vagy kiejteni a lányok nevét röhögés nélkül). A diák- és tanársereg köréből fel-feltörő nevetés jelezte, hogy a többiek sem rendelkeznek ezzel a készséggel. Egyedül Sirius nézett maga elé morcosan, és igyekezett úgy tenni, mint akinek nem ráng a szája széle az elfojtott vigyorgástól.

 A Johnson-ikrek híresek voltak könnyű erkölcseikről, így egyáltalán nem jelentett problémát nekik lesmaccantani a kisfiút. Közrefogták, majd két oldalról adtak a POFAZACSKÓIRA egy-egy puszit.

 - Bravó! Bravó! – tapsikolt Dumbledore vidáman. Jókedvében egyre többen osztoztak: Dorevol szerencséje láttán sokan kezdtek reménykedni abban, hogy melléjük szegődik a szerencse, és csókot lophatnak szívük választottjától.

 - Te nem jelentkezel, Lucius? – fordult Regulus felé Poppy, mire a fiú összerezzent ijedtében.

 - Hogy én? N... nem, nem igazán szeretnék. – Regulus mélyen elpirult, és anélkül kérdezett vissza, hogy felnézett volna az öléből: - Na és te, Poppy?

 - Hát... – A mardekáros lány gondolkozóba esett. – Annyira nem vágyom rá, mármint... – Először tetszett úgy az est folyamán, hogy Poppy zavarba jön, ám végül ezt is sikerült elütnie egy gagyi szóviccel: - Inkább jobb egy kedves bók, mint öt szerelmes csók!

 - Ah... Én is így gondolom – motyogta Regulus, majd a vele szemben helyet foglaló bátyjára pillantott. Sirius is éppen őt figyelte, s mutogatásával azt próbálta jelezni, hogy Regulus is pörgesse meg a whiskeys üveget. Mivel ez volt az utolsó dolog, melyet a fiú tenni szeretett volna az est folyamán, inkább félrefordította a tekintetét.

- Jaj, azt hiszem, kezd felforrósodni a hangulat – kacsintott Dumbledore professzor Poppyékra, mire Regulus még pirosabb lett. – Tehát, ki legyen a következő?

- Én! Én! Én! Én! – sikoltozta teljes extázisban Féregfark, mire a professzor lemondóan bólintott, és az üveg felé intett.

  – Na jó, pörgess gyorsan, mielőtt meggondolom magam.

- Hurrá! – kiáltotta Peter izgatottan. Cordelia felsóhajtott és a kezébe temette arcát.

A fiú csillogó szemekkel bámulta az üveget, majd erősen koncentrálva, kidugott nyelvvel óvatosan meglökte azt, annyira gyengén, hogy a palack még egy teljes fordulatot sem tett meg, hanem szinte azonnal megállt Nicolette Samara felé mutatva.

- Atyaég, nézzétek, ott van King Kong! És éppen megeszi Lumpsluck professzort! – sikkantotta Féregfark, Dumbó trükkét alkalmazva, de ezúttal senki nem hitte el ezt a képtelenséget.

- Ugyan már, mindenki tudja, hogy King Kong nem is létezik – ráncolta össze a homlokát megvetően Dumbledore. – Ráadásul Lumpi itt ül mellettem, ha nem vennéd észre. Te IGAZÁN ostoba fiú vagy, Peter.

 Féregfark erősen elszégyellte magát, és végül összeszorított szemekkel, kelletlenül megcsókolta Nicolette-et, aki, ha lehet, még nála is kevésbé élvezte a helyzetet. A három tekergő kárörvendően nevetett barátjuk balszerencséjén, ám mikor Dumbledore megkérdezte, hogy nem akarnak –e tenni egy próbát, egyedül Lupin biccentett beleegyezően – mindannyiuk legnagyobb döbbenetére.

 A barna hajú, vékony fiú szemmel láthatóan koncentrált a pörgetésnél, s mikor az üveg végül Molly Prewettnél állapodott meg, kissé lelombozódott – ám mivel belé több jóindulat szorult, mint Peterbe, ő nem mutatta ki, hanem beletörődve felállt, hogy megközelítse Mollyt.

 Cordy aggodalmasan figyelte, hogy legjobb barátnője hogy vörösödik el a füle hegyéig, s vet egy kétségbeesett oldalpillantást partnerére, Arthur Weasleyre. Mindeddig a párocska egy szót sem váltott – túl félénkek voltak hozzá ugyanis -, ám mindenki láthatta, hogy csak úgy izzik közöttük a levegő. S mikor Lupin óvatosan magához vonta Mollyt, Arthurból egyszerre kibukott a mindeddig elfojtott szenvedély, és egy hatalmasat behúzott a fiúnak, akihez egyébként – eddig – baráti viszony fűzte.

 - Bunyó! Férfibunyó! – kiáltott fel Luther felélénkülve, ám mikor körülnézett, látta, hogy kevesen osztoznak lelkesedésében, így inkább visszatért a kezében szorongatott petrezselyem elfogyasztásához, és magában feljegyezte, hogy míg a csajbunyó szokatlan és izgalmas dolog, a férfibunyó – kiváltképp, ha csak egyik fél üti a másikat – unalmas, és egy kicsit szánalmas is egy olyan világban, ahol az intelligens emberek varázspálcával intézik nézeteltéréseiket.

 Lupin, aki az ütés hatására megtántorodott, és az orrához kapta a kezét, már épp hangot adott volna felháborodásának, ám Arthur félbeszakította:

 - Jaj, Merlinre, annyira sajnálom, Remus!

Arthur csüggedten huppant vissza helyére, és bocsánatkérő szemeket meresztett Remusra. Lupin, látva, hogy barátja igazán megbánta az előbbi meggondolatlan tettét, hátba veregette őt, és visszaült helyére. A többiek is elkezdtek mocorogni, a játék folytatását várva.

Az egyetlen, aki még mindig döbbenten meredt a vörös hajú fiúra, az Molly volt.

 - Arthur! Mégis… miért tetted ezt? – szaladt ki a száján nagy sokára a kérdés, miközben megpróbálta leplezni izgatottságát.

 A Weasley-fiú zavarodottságában egészen lehajtotta a fejét, és csak szeme sarkából figyelte Molly reakcióját. Hogyan is mondhatna bármit, mikor maga se értette teljesen, miért rontott neki Lupinnak? Mindeddig csupán barátként gondolt Mollyra – igaz, egy különösen csinos barátként, ezt sosem titkolta maga elől sem, de az, hogy többet is érezhet iránta ennél, mindeddig fel se merült benne. De ahogy Remus fölé hajolt, ahogy a közeli tűzszobrok aranyfénye körvonalat vont Molly és köré... az egész egyszerűen elviselhetetlennek tűnt. Arthur mindent megadott volna, ha ő lehet barátja helyében.

 - Én... bocsánat, Molly, tényleg nem tudom, miért tettem. Nem akartam elrontani a szórakozásodat, ha akarod, újra megpróbálhatjátok, és... – Szóáradat tolult Arthur ajkaira, aminek se alapja, se értelme nem volt. Maga se értette, miért mond ilyen bődületes ostobaságokat, mikor semmiképp se szerette volna ismét végignézni a jelenetet Molly és Remus közt... De már nem tudta visszaszívni a mondottakat.

 Láthatóan Mollynak se volt kedvére a zavart hablatyolása; a lány kétkedőn vonta össze a szemöldökét, és a következővel felállt helyéről:

 - Nem, Arthur, inkább ne ismételjük meg. Ami azt illeti, nagyon fáradt vagyok... Talán jobb lenne, ha sétálnék egyet a tóparton – jelentette ki, majd mikor látta, hogy partnere készségesen tápászkodik, hogy vele tartson, kimérten hozzátette: - Egyedül.

A fiú csalódottan visszaereszkedett a helyére, Molly pedig csapot-papot otthagyva a tó felé vette az irányt.

- Molly! Molly, várj meg! – A vörös lány a hang hallatán hátrafordult, és nem kis döbbenetére megpillantotta az éppen felé robogó, összekócolódott hajú barátnőjét.

 - Nahát, Cordy, te meg mit keresel itt? – Molly megpróbált vidám arcot, és nyugodt hangot erőltetni magára, de az erejéből csupán egy keserű mosolyra futotta.

 - Viccelsz? – vonta fel a szemöldökét Cordy. – Arthur megütötte Lupint, aztán elkezdett magyarázkodni, te meg elrobogtál... az egész olyan drámai volt, mintha a K-nővérek írták volna – utalt kedvenc szerzőtriászára a lány egy széles vigyorral, ám mikor látta, hogy barátnője milyen elkeseredett arcot vág, szelíden megölelte őt. – Molly, mi a baj?

 - Arthur! Ő a legnagyobb baj! Amikor megütötte Remust, én azt hittem... azért tette, mert jelentek neki valamit, de aztán azt mondta, sajnálja az egészet, és hogy ismételjük meg a csókot Remusszal... ismételjük meg! Hát mond ilyet egy szerelmes fiú? – Molly a kezeibe temette az arcát, és bár Cordy nem hallotta, hogy sírt volna, vállainak rázkódása erre engedett következtetni.

Cordelia nem tudta, mit feleljen erre a heves érzelemkitörésre, így csak ügyetlenül megütögette barátnője vállát, és együttérzően felsóhajtott.

- Figyelj, Molly… - kezdett bele jó néhány perc múlva vigasztalás lényegesebb részébe a lány. – Lehet, hogy csak attól tart, hogy nem viszonzod az érzelmeit…

- Ugyan, Cordy! – szipogott a vörös hajú lány. – Annyira egyértelmű jeleket küldtem, hogy nem hiheti, hogy csak barátként tekintek rá!

- De… a fiúk ostobák! – nyögte ki Cordelia az első dolgot, ami az eszébe jutott.

 - Ki mondta azt, hogy a fiúk ostobák?! – harsant ekkor egy férfiasnak nem nevezhető hang nem is oly távol Mollyék kettősétől. A griffendéles lányok szinte egyszerre kapták fel a fejüket, és bámultak meglepetten abba az irányba, ahonnan a hang érkezhetett – s ezáltal szemtanúi lehettek, hogy egy alak bontakozik ki a sötétből.

 A felszólaló egy tizenhat év körüli, szőke fiú volt, aki a középkori lovagok öltözetéhez hasonlatos láncinget és térdig érő csizmát viselt, s hosszú kardját a magasba tartva közeledett feléjük.

 - Mert nem én mondtam, ez egészen biztos, legalábbis úgy emlékszem. Na meg minek mondanék ilyet, mikor magam is az erősebbik nem képviselője vagyok? – folytatta monológját az ismeretlen, és kihívóan nézett először az egyik, majd a másik lány szeme közé, majd egy megdöbbentően ostoba vigyorra húzta az ajkait.

 - Ki a fene vagy te?! – bukott ki a kérdés Cordyból, aki elsőként tért magához a döbbenetből.

 - Egyesek úgy neveznek: Peter király, vagy Pete, esetleg Petya... de számotokra talán egy másik néven vagyok ismeretes – fejezte be a fiú, látván a lányok értetlen ábrázatát.

A szőke fiú szavait mély csend követte, amit csak Peter 5 másodpercenkénti nyögései szakítottak meg (a még mindig feje felett tartott kard egyre nehezebb lett).

- Nem kéne letenned a kardodat? – vetette fel az ötletet Cordelia, mikor Peter vészesen billegni kezdett, s izzadt tenyeréből lassan elkezdett kicsúszni fegyvere.

- Haha…  még mit nem! Gesztesi Kardcsy… – itt óvatosan meglengette kardját - … az én leghűségesebb szolgálóm, legkedvesebb barátom, és a legmenőbb kiegészítő az öltözetemhez! Nem tehetem le csak úgy! Ráadásul, ha leengedném, minden bizonnyal elevenen felfalnál, te szörnyeteg! – biccentett fejével Cordy felé, aki erre elvörösödött és dühösen belebokszolt tenyerébe.

 - Mit mondtál, te koszos kis tetű? Ismételd meg, ha mered!

 - Hátrább az agarakkal, te... azt hiszed nem ismerem fel a Loch Ness-i szörnyet, amikor itt áll velem szemben? – kérdezte Peter egy kihívó kacaj kíséretében, majd Mollyhoz fordult. – Egyet se félj, gyönyörű szűz, megmentelek ettől a visszataszító kreatúrától! Birtokomban áll a fegyver, mellyel visszaküldhetem oda, ahonnan közénk vetődött... Itt van nálam...

 - A kardod? – kérdezte Molly, azzal küszködve, nehogy kitörjön belőle a nevetés.

 - Dehogyis! Az csak kellék, és ellene amúgyis hatástalan lenne. Itt van nálam... – Peter itt kotorászni kezdett a zsebében, majd felemelve pár értéktelennek tűnő ezüstérmét, felkiáltott: - A mágikus hámhúsz! Tessék, fogd! – kiáltotta, és egy drámai, heves mozdulattal Cordy elé lökte a pénzt.

 A jelenetnek több következménye is volt; először is Molly, aki pár perce még a csalódott szerelmesek keserű könnyeit hullatta, most olyan felszabadultan nevetett, mintha mi sem történt volna. A magát Peternek nevező ismeretlen pedig hősies fellépése következtében elvesztette egyensúlyát, és egy méretes sózsák módjára dőlt el – egyenesen Cordelia Beckford lábai előtt kötve ki.

A szőkésbarna hajú lány lassan a fiú felé hajolt egyenesen Peter szeme közé nézve, aki ekkor hangnemet váltott és könyörögve szólalt meg:

-          Kérlek…! Ne egyél meg! – nyöszörögte, és kardját elhajítva, karjaival fejét óvva, vergődni kezdett a földön.

Cordelia, mintha csak erre várt volna felkapta a vártnál sokkal könnyebb kardot (és titokban a mágikus hámhuszat), és Peterre szegezte (mármint Gesztesi Kardcsyt… nem a pénzt).

A szőke fiú ezt látva hatalmasat sikoltott, és azonnal eszméletét vesztette, a két lányból pedig egyszerre robbant ki a nevetés.

 - Kukk! Mi folyik itt? – hallatszódott ekkor egy izgatott hang, aminek tulajdonosa a Zeusznak öltözött  Dumbledore volt. A férfi a sikkantásokat meghallva villámgyorsan a helyszínen termett, nehogy kimaradjon valamiből. – Kimaradtok a Olümposzos játékból!

 - Sajnálom, Dumbledore professzor – sietett a felelettel Molly -, csak egy kicsit megszédültem, Cordy pedig utánam jött... azt viszont, hogy ez a fiú hogy került ide, igazán nem tudom...

 - Hmmm... – hajolt elgondolkodva az igazgató az ájult Peter felé -, Nem épp rossz alapanyagnak, bár egy kis kipofozás mindenképpen ráfér. Ez az arc... emlékeztet valakire – folytatta monológját a férfi, ám mikor hosszú percek után se jutott döntésre a kérdést illetően, megvonta a vállát.

 - Molly, te vidd fel az ájult fiatalembert a gyengélkedőre. Te pedig, Cordelia, azonnal öltsd fel ezt az öltözetet, ugyanis nemsonkára kezdődik aaaa... TÓGA-PARTY! Figyeljetek, beöltöztettem Flitwick professzort Kupidónak, és ő fogja fenéken lőni a táncolókat az elvarázsolt nyilaival... – Dumbledore nem állta meg kuncogás nélkül. – Amint végeztél, Molly, csatlakozz, te se maradj ki a mókából!

 - Nagyon izgalmasan hangzik – jegyezte meg monoton hangon Cordy.

-          Az is! – kiáltott rá a lányra lelkesen a professzor. – Főleg, hogy azt a rettenetesen csúf Luthert bezártam a vécébe a pálcája nélkül, így egy ideig nem fogja zavarni a szemeinket! De sajnos nem tart túl sokáig… ahogy azt a fiút ismerem… a zöldségek rágcsálásában megerősödött fogaival simán átharapja az acélt is… - Itt az igazgatót látványosan kirázta a hideg, majd gyorsan megvonta a vállát. – Sebaj, majd kap valami csinos kalapot, ha kijött…

 Míg Dumbledore elvezette a szenvedő arcot vágó Cordyt, addig Molly egy egyszerű lebegtető bűbájt használva felvitte a még mindig ájult Petert. (Egyszóval mindenki örült és bulizott, kivéve Gesztesi Kardcsyt, mert ő ottmaradt.)