- Ez mégis mi volt, Holdsáp? – faggatta barátját mellkasa előtt keresztbefont karokkal James Potter, aki – a másik három tekergőhöz hasonlatosan – a jobb vállán átvetett, hófehér tógát viselt. A négyesfogat tagjai megpróbáltak időben meglépni a buliból, de balszerencséjükre Dumbledore pont azelőtt kapta el őket, hogy a tömeg szélére szorulva csöndben kiosonhattak volna, ígyhát részt kellett venniük az idióta, görög táncmulatságban, ami nem csak röhejesen béna, hanem fárasztó is volt – a fejük fölött repkedő Flitwick professzor ugyanis bármikor eltalálhatta őket szerelmes nyilaival. És bár látszott, hogy a bűbájtan-tanár se élvezi a helyzetet, meg kellett hagyni, hogy a rá szabott munkát kiválóan végezte.

 - Csak egy jelentéktelen kis intermezzo – vonta meg a vállát Lupin, majd balra biccentette a fejét – kitérve így a felé tartó, szivecskés végű nyíl útjából. – Nem akartam tovább bosszantani Arthurt.

 - Ugyan, haver, ugye nem hiszed, hogy bevesszük ezt a rossz dumát? – horkantott fel Sirius, akinek az oldalához a meglehetősen sokat láttatni engedő tógát viselő Höpöcsöjjö simult. – Miért nem smaccantottad le Prewettet, mikor megvolt rá az esélyed, az engedélyed... mégis mit érdekel bárkit is, hogy mit szól hozzá Arthur? Hiszen ő és Molly nem járnak!

 - Mindenki tudja, hogy Arthurnak bejön Molly! – ellenkezett Lupin. – És ha mégegyszer próbálkozok, talán még jobban megver...

 - Jaj, ugye nem mondod, hogy félsz Arthur Weasley ütéseitől? – nevetett fel James.

 - Egyébként meg ő is ajánlotta, hogy ismételjétek meg a dolgot Mollyval – kotyogott közbe Peter Pettigrew, aki, miután Cordy szó nélkül magára hagyta, egy másik partner beújításán ügyködött – természetesen sikertelenül.

- Jól van, de biztosan nem gondolta komolyan! – vágott közbe Lupin, miközben egy pohár puncsot töltött magának. – Amúgy meg, ami azt illeti, én nem Mollyt szerettem volna lesmaccantani, hanem… - A fiú fülig elvörösödve harapta el a mondat végét, és nagyot kortyolt italából. – Öhm… nagyon finom ez a puncs! Kértek?

- Na na na na na na na!...Na! – kiáltottan felélénkülten James, miközben hevesen gesztikulálva lengette karjait barátja arca előtt. – Álljon meg a menet! Kit akartál te lesmaccantani?

- Én… izé… - Lupint, ha lehet, még vörösebb lett a kérdés hallatán. Gyorsan körbepillantott, és kibökte az első nevet, ami az eszébe jutott: - Höpöcsöjjöt!

A tekergők döbbenten bámultak barátjukra, aki erre zavartan leszegte a fejét. A csöndet ekkor – meglepő módon – maga az említett törte meg.

-          Hát, rajtam ne múljon! – vonta meg a vállát a szőke lány, majd kivette a rágóját a szájából, és közelebb lépet Remushoz. A fiú ijedten hátrálni kezdett.

 - Akar..TAM – hangsúlyozta ki Lupin -, de már meggondoltam magam! Igazán nem akarok csókolózni se Höpöcsöjjövel, se mással! – hadarta a fiú ügyetlenül, ám se barátai, se a könnyűvérű lány nem törődtek szavaival. Höpöcsöjjö dús ajkai egy kacér mosolyba kunkorodtak, ahogy szorosan átölelte Lupin nyakát, majd ajkait a fiú szájára szorította.

 James és Peter üdvrivalgásban törtek ki, Sirius azonban tettetett haraggal figyelte a jelenetet.

 - Köszi, hogy lenyúlod a csajomat, Holdsáp, igazán nem sértődtem meg, de azért kedves, hogy kérdezed...

 Mikor egy percnyi néma smárolás után – melybe a kezdeti ellenkezés ellenére egy idő után Lupin is engedelmesen csatlakozott – a párocska szétvált, Höpöcsöjjö kihívóan elmosolyodott, és valamit a griffendéles fiú fülébe súgott. Lupin egy kissé elvörösödött, majd bólintott, és barátai tekintetét kerülve elsomfordált... VOLNA, ha nem állítja meg félúton Dumbledore, aki kipirult arccal és csillogó szemekkel közeledett felé.

-          Megállni, Mr. Lupin! Ha nem tudná, most következik a másik legkedvencebb játékom, a Hét perc a mennyországban! Gyerünk, gyerünk, becsatlakozni! – tolta a fiúkat a megfelelő irányba az idős professzor, aki korát meghazudtolóan, kiváló erőnlétben volt.

 Mikorra sikerült ellökdösnie a hevesen tiltakozó fiúkat a megfelelő irányba, addigra már majdnem minden diák elfoglalta helyét a tűz körül ülve. Az igazgató elégedetten futtatta végig a szemeit a diákjain, majd hirtelen felkiáltott.

 - Jaj, a fenébe, elfelejtettem a szekrényt! Azonnal jövök, addig is engedélyezek öt perc szabad beszélgetést! – jelentette ki, majd el is rohant a kastély irányába.

 Sirius, aki kezdte nagyon unni a bulit (kiváltképp most, hogy a szexi Höpöcsöjjö átpártolt Lupinhoz, és az ikertestvére, Kaxiturcsijájó is egy másik sráccal kacérkodott), végigjáratta tekintetét a diákságon, hátha talál valakit, akiben kivetnivalót talál, s a hiányosságra vonatkozó, vicces megjegyzésekkel szórakoztathatja majd barátait. Ehelyett azonban a tekintete öccsén, Reguluson állapodott meg, aki meglehetősen szerencsétlenül és elveszetten üldögélt Poppy Van der Wils mellett. A két fiatal egyáltalán nem beszélgetett egymással: Poppy álmodozó tekintettel bámult a tűzbe, és fél percenként elsütött egy gagyi szóviccet (ennek köszönhetően hamarosan már senki se akart a pár közelében ülni), Regulus pedig csak ült ott, mint aki megkukult, és malmozott az ujjaival. Siriust elképesztően dühítette a helyzet, így úgy döntött, a tettek mezejére lép.

 Mikor James, Peter és Lupin mással voltak elfoglalva (éppen KAKKANTOTTAK a bokrok mögött), óvatosan öccse mögé settenkedett, és a tőle telhető legdiszkrétebb hangon megszólalt:

 - Regó!  Figyelj már ide, te kis pöcstarisznya! – Azzal (szépen igényesen) megrángatta Regulus szőke parókáját. A fiú idegesen kapott rikító hajkoronájához, majd miután végre észrevette a mögötte sompolygó bátyját, kelletlenül elhúzta a száját.

 - Sirius, mit keresel itt? Hagyj végre békén!

 - Igazán lehetnél hálásabb! Mégis ki hozta neked össze a randit? Ha én nem lennék, játszhatnál Hagrid disznóival.

 - Szeretem a malacokat – suttogta vidáman Regulus, majd Sirius vészjósló tekintetét látva gyorsan hozzátette: - Persze Poppyt jobban.

-          Pedig a malacok aranyosabbak, de mindegy – legyintett az idősebbik Black-fivér, majd folytatta: - Na, de nem erről akartam beszélni veled.

-          Hanem miről? – érdeklődött Regulus még mindig vidoran.

-          Arról, hogy NEM CSINÁLSZ SEMMIT – jelentette ki drámaian (és hangosan) Sirius. Szerencséjére Poppy éppen egy saját maga által elsütött viccen kacarászott önfeledten, így nem hallotta a fiú hangos szavait. – Csak itt ülsz, mint egy idióta, és nem mondasz semmit! Ha így folytatod, akkor Poppy megy, és keres magának egy szórakoztatóbb partnert. Biztos, hogy ezt akarod? – hajolt Sirius öccse arcába, miközben megpróbált minél nagyobb szemeket mereszteni.

 - Mintha az olyan könnyű lenne! – csattant fel Regulus. – Annyira ijesztő az egész helyzet, fogalmam sincs, mit mondjak... Olyan... mintha nem is egy földi lény lenne mellettem, hanem valami istennő, és én annyira... – Nem tudta folytatni, mert Sirius röhögése olyan hangerővel harsant fel, hogy többen odakapták a fejüket, és összesúgtak, hogy vajon miről cseveghetnek ezek ketten.

 - Már megbocsáss, öcsi-pöcsi, de ez irtó nevetséges – jelentette ki Sirius a szeme sarkánál kibuggyant könnyeket törölgetve -, hiszen Poppy is csak egy lány a sok közül... kivéve, hogy talán még bizarrabb, mint a többség – tette hozzá a lány felé pillantva, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy elfogyassza öltözéke egyik fontos tartozékát – azaz egy ízletes banánt.

 - Neked talán az – biggyesztette a száját Regulus -, de nekem ő jelenti a... – bátyja felfelé görbülő szája láttan azonban ismét csak félbehagyta a mondatot, és sértetten így szólt: - Ugyan minek is mondok neked bármit, mikor úgyse értesz meg?...

 - Mert tudod, hogy én vagyok a szakértő csaj-ügyben – düllesztette ki a mellkasát Sirius.

 - Ja, persze, ezért lóg Höpöcsöjjö egész este Remus Lupinnal...

-          Ch... mert én így akartam! – felelte Sirius, de vörösödő arca másról árulkodott. – Egyszóval, keress valami témát, ami mindkettőtöket érdekel, és beszélj arról… vagy csak simán smaccantsd le!

-          Mintha le merném smaccantani – fehéredett el Regulus, majd Poppyra pillantott. – De mégis… miről beszéljek vele? Mi lehetne a közös téma?

-          Banánok – jelentette ki Sirius, majd sarkon fordult, és magára hagyta a még mindig falfehér öccsét.

-          Banánok… na hiszen… - mormogta az orra alatt a fiú, majd lassan visszafordult a vörös hajú lányhoz, aki épp befejezte az ízletes bogyótermés elfogyasztását.

 - Nagyon... nagyon finomnak néznek ki ezek a banánok – mondta némi zavart köhécselést követően, és – gondosan kerülve Poppy kutató tekintetét – a gyümölcsökre bámult, amik a párás, késő őszi levegőnek köszönhetően már kezdtek kissé megbarnulni.

 - Valóban azok! Szívesen adnék neked egyet, ha nem tudnám, hogy mennyire utálod – válaszolta kedélyesen a lány.

 - Én... nem utálom őket. Sőt – vonta össze a szemöldökét Regulus. – A banánokat tartom a legfinomabb gyümölcsnek... bár a szőlőt és az epret is nagyon finomnak találom.

 - Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Poppy meglepetten. – Régebben nem ezt mondtad, Lucius... emlékszem, azzal dicsekedtél, hogy nem is eszel mást, csak francia ételkülönlegességeket... és hogy a banánok különösen undorítóak, főleg azok a kis szálak, amik rátapadnak a banántestre, és... Na mindegy, szóval kicsit aggódtam, hogy nem fog tetszeni a ruhám emiatt – fejezte be Poppy, és Regulus legnagyobb döbbenetére elkapta nyílt tekintetét, és zavartan a tűzbe nézett. Az ifjabbik Black-fiú egészen megfeledkezett arról, hogy ez a viselkedés nem neki, hanem Luciusnak szól.

 - A ruhád... gyönyörű – suttogta zavartan Regulus, még mindig nem nézve a mellette ülő lányra. Még így, látatlanul is érezte, hogy elönti a forróság, így aztán úgy tett, mintha unalmában a tenyerébe támaszkodna – csak hogy elrejtse kipirult arcbőrét.

 - Ez… nagyon rendes tőled, Lucius…- motyogta Poppy, majd hirtelen leszakított egy érett banánt a ruhájáról. – Elfogadod tőlem ezt az ízletes bogyótermést?

 - Nahát, Poppy! Köszönöm szépen – vette el a felé nyújtott gyümölcsöt Regulus, olyan arcot vágva, mintha a banán értékesebb lenne a legdrágább versenyseprűnél is. – Sosem dobom majd ki a héját….

 -         Én sem szoktam! – kiáltott fel lelkesen a vörös hajú lány. -  Helyette kifacsarom, és parfümöt készítek belőle! Nagyon jó illata van! Megszagolod? – érdeklődött mosolyogva.

             - Én... én... – Ez már túl sok volt Regulusnak; jobb híján a kezében lévő banánba kapaszkodott, és olyan erősen szorította, hogy az értékes gyümölcs azon nyomban ki is buggyant a héjából, és ráfolyt a fiú kezére. Mindez azonban teljesen elkerülte a figyelmét, inkább Poppyt nézte, aki egyszerre ijesztően közel hajolt hozzá, olyannyira, hogy Regulus látta a kis pettyeket a szivárványhártyájában, s vörös hajszálai már az ő arcát csiklandozták – ami már egyenesen lángolt. Nem tudta, mit is tehetne, hiszen még sosem volt ilyen helyzetben...

Végül ügyetlenül megfogta Poppy vállát, és beleszippantott a levegőbe – természetesen a parfümből semmit sem érzett, a tábortűzből felszálló, tömény füstszag teljesen eltompította az érzékeit. A lány válla mögött látta, hogy bátyja vigyorogva feltartja neki a hüvelykujját – nyilván azt hitte, hogy öccse rámozdult partnerére.

 Ki tudja, mi sült volna ki az egészből, ha nem sétál arra Dumbledore, aki éppen a „Hét perc a mennyországban” játék utolsó előkészületeivel foglalatoskodott.

 - Hohohó! Mi folyik itt? – kérdezte, majd arcán perverz mosollyal odahajolt Regulushoz, és így szólt: - Átlátok a... jelmezeden, ha érted, mire gondolok! – Azzal, a választ meg sem várva könnyedén tovalibegett.

A fiú – ha lehet – még jobban elvörösödött. Dumbledore rájött volna Sirius tervére? És ha igen, akkor miért nem leplezte le mindenki előtt? Elvégre az igazgató sosem szívlelte igazán őt, mivel nem volt hajlandó részt venni az általa szervezett bulikon, és sosem érdeklődött a csoportos tevékenységek iránt sem.

. De akkor mégis mi oka van arra a professzornak, hogy megtartsa a titkot? A fiú fejében rengeteg kérdés cikázott, amik közül egyre sem tudta a választ. A gondolatmenetét Dumbi mindig vidám, élénk hangja szakította meg.

-          Kezdődjék hát, a várva várt, Hét perc a mennyországban…. ÁG! – az igazgató kínrímet egyedül a fiú mellett ücsörgő Poppy jutalmazta nevetéssel, mire az idős férfi egy szívből jövő mosollyal válaszolt.

 - Ki is legyen az első... – morfondírozott Dumbledore, miközben lassan végigmérte az összegyűlt diákságot. Ez persze mindössze amolyan modorosság volt, hiszen a férfi magában már réges-rég eldöntötte, hogy milyen párokat fog majd összeboronálni a játék folyamán. Mikor tekintete végül megállapodott a barátja, Zeke ölében üldögélő Hiromin, szája széles mosolyra húzódott – igaz, ez senki sem láthatta, mert Dumbledore-nak bitang hosszú bajusza és szakálla volt.

 - Hiromi Yama-Moto! – csattant az igazgató hangja. – Te leszel az első! Kérlek, helyezd magad kényelembe a szekrényben – intett a bútor felé, mire Hiromi halálra vált arcot vágva ellenkezni kezdett.

 - De... kérem, Dumbledore professzor, én kerülni szeretném a testi érintkezést, pláne vadidegenekkel! Én... sajnálom, nem tehetem!

 - Hiromi, minden rendben – suttogta kedvesen Zeke, és egy apró puszit adott barátnője arcára – azaz adott volna, ha Hiromi nem hajolt volna el tőle villámgyorsan egy nindzsás mozdulattal (nem hiába rendelkezett japán felmenőkkel).

 - Ha nem engedelmeskedsz, kénytelen leszek eltávolítani téged az iskolából – tette hozzá Dumbledore -, úgyhogy jobban teszed, ha már indulsz is a ruhásszekrénybe... de vigyázz, nehogy átmenj Narniába! – zárta le szavait egy szánalmas viccel, amit megint csak Poppy értékelt igazán.

- Narnia? Valaki Narniát említette? - hallatszott ekkor Peter hangja, akiről mindenki (bizonyára eme fanfiction olvasóit beleértve) megfeledkezett. A lovagruhás fiú a nyomában loholó Molly Prewett-tel immár teljesen kikúrálva lépett oda a többiekhez.

 – Én onnan származom! Engedjetek át, meg kell találnom öcsémet, Edmundot, és jó barátomat, Caspian herceget!

-          Tedd le a segged, kis köcsög! – reccsent rá Dumbledore fenyegető arcot vágva, mire a fiú villámgyorsan lehuppant a fűre.

   Miközben ezek az események lezajlottak, addig Hiromi is kényelmesen elhelyezkedett a szekrényben, s buzgón imádkozott, hogy valahogyan megússza ép, baktériummentes bőrrel ezt a dolgot. Úgy tűnt, imái meghallgatásra találtak – mert ekkor kinyílt a szekrény hátsó ajtaja, s valaki egy kábító átkot küldött a lányra, aki ennek következtében ájultan terült el a földön. A résztvevők közül ez senkinek nem tűnt fel, ugyanis a támadó oly’ hihetetlenül csendesen, gyorsan és pontosan hajtotta végre a dolgot, hogy azt még maga Voldemort nagyúr sem tudta volna utánozni (mivel ő nem kábít, hanem öl , ha ha ha…).

 Mindeközben kint tovább folytak az események.

 - Kegyes leszek – jelentette ki Dumbledore. – Zeke, menj, és kövesd a barátnődet... de aztán ne csak ott álldogáljatok! A madarak azt csiripelték, hogy még csak nem is smaccantottatok... – A felharsanó nevetés hallatán Zeke mélyen elpirult.

 - Igenis, professzor! – kiáltotta. – Minden erőmmel azon leszek, hogy lesmaccantsam Hiromit!

 - Ez a beszéd! – tapsolt vidáman az igazgató, majd könyökével oldalba bökte a mellette üldögélő Vonessa Demortot:

 - Legközelebb mi jövünk, angyalkám...

Zeke azonban már nem láthatta, milyen felháborodott arcot vág a termetes tanárnő, ugyanis céltudatosan megindult a szekrény felé, és – Peter sikolyai által kísérve – hamarosan belépett, és magára zárta az ajtót.

 Bent olyan sötét volt, hogy a fiú az orráig sem látott. Ügyetlenül tapogatózva próbált kényelmes helyet találni, a művelet közben véletlenül néhány hideg ujjat érintett. Zeke meglepve konstatálta, hogy Hiromi nem rántotta el a kezét úgy, mint máskor, mi több: egész testében hozzásimult.

 - Hiromi... Te... mit csinálsz? – suttogta Zeke, ám válasz nem érkezett.

A barna hajú, koszos kis deszkás fiú érezte, hogy valami nincs rendben, ám amikor Hiromi hideg keze végigsimított az arcán, már nem érdekelte semmi.

 - Ó, Hiromi… - suttogta Zeke, majd előrehajolt, hogy lekaphassa  a lányt, ám hirtelen valami furcsa szag csapta meg az orrát… kelbimbószag… ez csak egyet jelenthetett.

 - LUTHEEEEEER! - Az ifjú varázsló kétségbeesett ordításába beleremegett a szekrény, s nem egy üvegpohár tört ripityára. A Roxfort tanárserege és diáksága egy emberként kapta a füléhez a kezét - az egyetlen, akit láthatóan nem zavart a sikoly, Dumbledore volt, aki inkább csalódottan pillantott dühtől és szégyentől vérvörös arcú Zeke-re. A fiú ugyanis abban a pillanatban kirontott a szekrényen keresztül, s sietve eltűnt a tömegben. Nem sokkal később Luther is előkerült, aki kifürkészhetetlen, cinikus pókerarccal majszolt pár kelbimbót.

Dumbledore egy ideig undorodva meredt Lutherre, de balszerencséjére a fiú észrevette ezt. Gonoszan elmosolyodott, majd lassan és kecsesen, akár egy VADMACSKA odasettenkedett az igazgató elé, mélyen a szeme közé nézett majd a lehető leghangosabban kezdte el rágcsálni az utolsó, kissé piszkos (mivel Zeke a nagy menekülés közben kiverte a kezéből) kelbimbót.

- Takarooodj innen, te kis zöldségzabáló buziiii! – zokogta a férfiember, majd a helyzetet kihasználva fejét Miss Demort széles mellkasára hajtotta.

A néger asszonyság ideges mozdulatokkal seperte le dekoltázsáról a perverz öregember fejét.

Az intermezzónak végül McGalagony professzor vetett véget, aki rendkívül bátor módon (túllépve saját undorán) elvonszolta onnan Luthert.

 - Ejnye, Luther, így megijeszteni szegény Dumbledore professzort! Ha ez ember ilyen felháborítóan csúnya, mint maga, a saját felelőssége, sőt... KÖTELESSÉGE lenne, hogy egy, legalább az arca háromnegyedét fedő zacskót húzzon a fejére! - korholta a nő a hollóhátast, aki ahelyett, hogy valamilyen frappáns vagy épp egyetértő, meghunyászkodó választ adott volna, továbbra is csak a zöldségeit fogyasztotta rendületlenül. McGalagony, mikor látta, hogy nem tud értelmes feleletet kicsikarni Lutherből, témát váltott.

 - Egyébként is, mit keresett maga a szekrényben? Zeke-nek Hiromi Yama-Motóval kellett volna bent lennie! ...Na nem mintha bármi értelme lenne Dumbledore professzor játékainak, de ha már ránk kényszeríti őket, legalább tartsuk be a szabályait! - Azzal útjára engedte a továbbra is mélyen hallgató, ütemesen ropogtató fiút, aki pár pillanaton belül eltűnt a tömegben.

 Nem is vette észre, hogy Cordy kissé szánakozó arccal nézte végig a közte és a tanárnő közt lejátszódó, kissé egyoldalú párbeszédet.

- Nos... khm… - köhintett jelentőségteljesen Dumbó, így McGalagony professzor azonnal tudta, hogy MOST KELL BEFOGNIA.

- Azt hiszem, folytatnunk kéne a játékot, ugyanis az igazgatóság – itt vigyorogva magára bökött – csak éjfélig engedélyezi a kis bulinkat… utána csak és kizárólag a nagykorúak maradhatnak… egy kis… megbeszélésre – jelentette ki, majd lábával óvatosan betolta a hatalmas lángnyelv whiskey-s dobozt az egyik saját magát ábrázoló tűzszobor mögé. – Szóval… a következő, aki bemegy a szekrénybe, nem más, mint… - A professzor hirtelen lehunyta a szemét, majd elkezdett vadul pörögni a tengelye körül, miközben sunyin röhögött. 22 perc elteltével úgy érezte, sikerült megfelelően elszédülnie ahhoz, hogy elméje ne befolyásolja a döntésben (nem mintha olyan sokszor használta volna az agyát… sőt volt az a szerve, amelyet a legjobban elhanyagolt. Még a LÁBUJJAIT is többször használta…például pénzérmék felszedésére a földről…NA MINDEGY).

Dumbledore tehát lelassította a mozdulatait, s megkapaszkodott

Vonessa Demort idomaiban (aki megintcsak sietve siklott ki a férfi markának szorításából). A diákok döbbent arca láttán az igazgató ismét felöltötte jellegzetes, öregbácsisan perverz vigyorát, és így szólt:

 - Na, ehhez mit szóltatok? - S némi erőfitogtatással koronázta meg a mozdulatsort. Mikor azonban látta, hogy semmilyen reakciót nem csikart ki a néma diákseregből, se tanártársaiból, s még Demort kisasszony se vevő poénjaira (nem mintha ez újdonság lett volna), hirtelen komoly, szinte hivatalos arcot vágott, s olyan gyorsan vágta magát vigyázzállásba, mintha az imént még nem tántorgott volna a huszonkét percig tartó pörgéstől.

 - A választottam... Lucius Malfoy.

A tömegen izgatott morajlás futott végig. Mindenki az említettre (azaz a magát Luciusnek álcázó Regulusra) szegezte a tekintetét, aki megpróbált minél jobban belesüppedni a farönkbe, ami egyébként lehetetlennek tűnt. Mert az is volt. Mivel a fa kemény. És nem lehet belesüppedni. Na MINDEGY.

- Hallottad, Lucius, a te nevedet mondta Dumbledore professzor! – bökte oldalba a fiút Poppy, nyilván azt gondolva, hogy a LEGÉNY nem  hallotta az igazgató szavait.

- De… én nem akarok bemenni a szekrénybe… ott olyan SÖTÉT van – nyöszörögte Regulus elvörösödve. – És mi lesz, ha átkerülök NARNIÁBA? És mondjuk találkozok… egy koszos, parasztos hóddal… meg… NICK JONASSZAL.

 - Lucius Malfoy! - csattant fel dühösen Dumbledore, majd a hatás kedvéért dobbantott egyet a lábával. - Igazán nem vagyok hozzászokva az efféle lázadáshoz! Tessék szépen idejönni, bemenni a szekrénybe és smaccanti a lánnyal, akit kijelölök magának, mert még egy igazi csók se csattant el, pedig már nagyon BUZOGNAK A HORMONJAIM!

 - Undorító... - suttogta kétségbeesetten Regulus.

A fiú egészen magába roskadt félelmében. Teljesen megfeledkezett arról, hogy akár őt is kiválaszthatja Dumbledore - olyannyira lekötötte, hogy megfelelő témát találjon, melyről cseveghet Poppyval, hogy a partyn folyó események elkerülték a figyelmét.

 - Lucius, ha gondolod, én bemegyek veled... és megvédelek, ha valaki megtámad a sötétben! - nevetett rá Poppy Regulusra, aki e szavak hallatán úgy érezte, mintha egy fél másodperc alatt a jéghideg, brit kerthelyiségből a sivatagba került volna - teljesen kimelegedett. Ám mielőtt választ adhatott volna, Dumbledore bunkó módon közbevágott:

 - Nem, nem, nem, nem, nem! Nagyon sajnálom, Miss Van der Wils, de akinek Luciusszel a szekrénybe kell mennie, az... - Itt a férfi drámai szünetet tartva ismét pörgésbe kezdett, ám néhány másodperc múlva abba is hagyta, és a vállát vonogatva, monoton hangon folytatta monológját: - ...na jó, ez már egy kicsit unalmas. Szóval csak simán elmondom: a választottam Cordelia Beckford.

A lány, aki eddig könyvébe mélyedve üldögélt a tűz mellett, és próbált minél messzebbre kerülni Petertől…és Petertől, most felkapta a fejét és hatalmas, emmás-szemeket meresztett az igazgatóra, aki amolyan erzsimamis- szemmeresztgetéssel és bólogatással válaszolt.

- De… én… ALLERGIÁS VAGYOK A SZEKRÉNYEKRE! – nyögte be Cordelia az első hazugságot, ami az eszébe jutott.

- Úristen! Én is! – kiáltott fel izgatottan egy fiú a hátsó sorból. – Pedig azt hittem, csak én vagyok ilyen furcsa! – folytatta, de utolsó szavai vad horkantásos röhögésbe fulladtak.

- Ülj le, Hornevicz-Szviccerbüszterg! – dörrent rá a fiúra Dumbledore. – Olyan betegség nem is létezik! Rákerestem az INTERNETEN, mivel nekem van ilyenem,.. NEKEM EGYEDÜL A VARÁZSVILÁGBAN… gyorsan meg is vitattam magammal a kérdést, és arra jutottam, hogy te HAZUDTÁL NEKEM...

 - Nem, nem, Dumbledore professzor... - próbált mentegetőzni Cordy, de a férfi egy elegáns mozdulattal (csipőriszálás) csendre intette. Dumbledore elégedett pillantást küldött a váratlanul elhallgató Cordy felé, és így szólt:

 - Miss Beckford, engem az sem érdekel, ha maga rohamot kap a szekrényben! Be fog menni, mert én, az igazgató, azt mondtam! Indítson! Maga is, Malfoy!

 Cordy egy mély sóhajtás kíséretében, könyvét a hóna alá csapva felállt, ám Regulus továbbra is összegörnyedve kuporgott a farönkön, és azon merengett, vajon hogy tudna úgy megszökni, hogy senki se vegye észre távollétét, ám semmilyen megoldással nem tudott előhozakodni.

 - Menj csak, Lucius - szólította meg Poppy bíztatóan. - Semmi olyat nem kell csinálnod, amit nem szeretnél, egyébként meg csak néhány percről van szó.

 Regulus, aki mindeddig a kezeibe temette arcát, most óvatosan kipillantott az ujjai közti rések között. Poppy kissé tányéros, a tűzszobrok miatt narancsos fényben játszó, mosolygós arcát látva, bármilyen hihetetlen is, erősebbnek érezte magát - elég erősnek ahhoz, hogy bár remegő lábakkal is, de felálljon, s félénken bólintva kövesse Cordyt a szekrénybe. Utoljára még hallotta Dumbledore szokásos, ijesztő vihogását, ám mikor bezárta maga mögött a szekrényajtót, a sötétség mellett a tökéletes némaság is rájuk telepedett.

            Egy jó ideig olyannyira zavarban volt, hogy megszólalni, mi több, mozdulni se mert – sóbálványként kuporgott a szekrény egyik eldugott sarkában. Láthatóan Cordy se tett kísérletet arra, hogy beszédbe elegyedjen vele: a hangokból ítélve Regulus arra következtett, hogy a lány elővett egy könyvet. Sejtelme beigazolódni látszott, mikor némi papírzörgést követően a griffendéles egy Lumos segítségével fényt gyújtott pálcája végén, majd egy meglehetősen vaskos kötet üres lapjaira bámult.

 Regulus kissé zavartan figyelte a jelenetet, és akaratlanul is arra gondolt, hogy talán Cordy megháborodott: bár elképzelhetőnek tartotta, hogy láthatatlan tintával írták a szöveget, a lány nem mondta ki a szöveg felfedését előidéző varázsigét, így kétség sem férhetett hozzá, hogy a lány az üres lapokat nézte.

 Abban a pillanatban azonban Regulusnak hirtelen eszébe jutott a regény, amit még a nyár folyamán csent el anyja könyvespolcáról: a K-nővérek műve, mely a ,,Veszedelmes küszöbök” címet viselte. A szerzőtriásznak pedig szokása volt az üres lapok használata feszültségkeltésként.

 - A Veszedelmes küszöbök? – csúszott ki a kérdés Regulus száján, mely legalább annyira meglepte őt, mint Cordyt, aki felpillantott könyvéből.

- Igen… Most éppen…fokozódik a bennem lévő feszültség és izgalom… - bökött a lány ujjával az üres oldalak egyikére. – Igaz, hogy már legalább hatodszorra olvasom… de ezeket a lapokat sosem hagyom ki… AAANYIRA FINCSÁK – jelentette ki a lány, majd visszapillantott könyvére. Úgy gondolta, már így is túl sokat árult el magáról és… SZOKÁSAIRÓL a mardekáros fiúnak, ám a kíváncsisága csakhamar felülkerekedett rajta. – Hogyhogy te is ismered?

- Öhm... nos, a nyáron én is olvastam ezt a könyvet – jelentette ki a negyedéves fiú, szándékosan kerülve Cordelia pillantását. – Borzasztóan unatkoztam... folyton rokonok jöttek hozzánk, és két választási lehetőségem volt: vagy velük vacsorázok, vagy követem Siriust az őrült kalandjaiban... – Itt látványosan kirázta a hideg. – Egyikhez se volt kedvem, így inkább kiolvastam anyám teljes könyvtárát. A Veszedelmes küszöbök is benne volt. Sőt, minden más is, amit a K-nővérek írtak...

            - Várj csak! – szólt rá a fiúra Cordy kétkedő tekintettel, mire Regulus ráeszmélt, hogy leleplezte magát.

            - Mármint… nem Si-.. – kezdett bele a fiú halálra vált arccal a magyarázkodásba, ám a lány közbevágott.

  - Az összes könyvüket EGY NYÁR ALATT?! Mégis HOGYAN VOLT ERRE IDŐD? Az vagy… - a lány egy pillanatra elgondolkozott, majd mindenféle BONYOLULT matematikai műveletet (összeadás, kivonás… gyökvonás) írt a levegőbe. -...Egészen pontosan 235 és kilenctizenhatod könyv – pillantott álmélkodva Regulusra.

            A fiú egy megkönnyebbült mosollyal konstatálta a Cordy által mondottakat. ,,Szerencsére nem vette észre, hogy Siriust említettem... te jó ég, milyen közel voltam a lebukáshoz!” sóhajtott magában, mielőtt újra a lányhoz fordult volna.

            - Hát...igen. – Regulus nem látta értelmét a valóság tagadásának. – Mindet elolvastam... van, hogy naponta akár ötöt is kivégeztem! Bár igaz, hogy az üres oldalakat mindig átugrottam – vallotta be a fehér lapokra pillantva. – Te mindig átrágod magad rajtuk? Mert szerintem tök értelmetlenek.

- Persze! – válaszolta hevesen Cordelia. – Annyira nagy tisztelője vagyok a K-nővéreknek, hogy el sem tudom képzelni az üres lapok átugrását, hiszen ők pontosan arra kértek, hogy ne tegyem. A múlt héten a Csövesek – Vajon képesek szeretni igaz, mély, romantikus, lángoló, perzselő… szerelemmel? üres oldalait olvasgattam, de ott kellett hagynom az ágyamon kinyitva, és Molly véletlenül elpakolta. Elölről kellett kezdenem az üres lapok olvasását, nehogy egyetlen is kimaradjon.

 - Ó, értem. És azt mondod, ez még érdekesebbé teszi a könyveket? – Regulus egészen megfeledkezett magáról, annyira belelovalta magát a témába. Nagyon örült, hogy végre talált valakit, aki osztozik a K-nővérek iránti rajongásában – akárhányszor azt anyjának említette, a nő lekezelően csak annyit mondott, hogy Regulusnak tartózkodnia kéne az efféle szennyirodalomtól, Siriusnak pedig fogalma se volt, kik azok a K-nővérek. Regulus azonban tudta, hogy csak az említésük is rengeteg gúnyolódásra adna okot, így egy ideje magában tartotta véleményét.

 - A Veszedelmes küszöbök nagy kedvencem – tette hozzá végül. – Különösen az a rész tetszik, amikor a lány még nem veszi észre a küszöböt... és a küszöb lángol a szerelemtől, de nem tehet semmit, mert a lány mindig csak ÁTLÉP RAJTA... annyira romantikus!

- Igen! – lelkesedett be Cordy is. – Annyira imádom ezt a könyvet! És ráadásul vannak benne vicces részek is… például mikor a küszöb MEGSZÚRJA a lány legújabb pasiját egy kiálló szöggel. Azon nagyon sokáig röhögtem. De amikor a küszöböt elvitték a szeméttelepre, mikor egy modernebbet akartak a helyére szerelni… És a lány nem tudta, hova tűnt… Annyit még sosem sírtam – jelentette ki a lány réveteg pillantással.

 - Bevallom, én is hullajtottam néhány könnycseppet annál a jelenetnél – közölte Regulus, felidézve magában az intim pillanatot, mikor egy óráig hangosan bömbölt az ágyán, és Siriusnak azt kellett hazudnia, hogy lenyomták egy FÉRFIAS ERŐFITOGTATÁSBAN, és ezért sír. Gondolatmenetét azonban ekkor hangos és erőteljes kopogás szakította félbe, s nemsokára felzendült Dumbledore mély, perverz hangja:

 - Fiatalok, minden rendben megy? Nem hallom, hogy élvezitek! – kiáltotta az öregember, majd kuncogott egyet, és elégedett mosollyal Poppyhoz sétált, aki mindeddig kedélyesen banánokat kandírozott az egyik tűzszobornál.

 - Nocsak, milyen nyugodt és kiegyensúlyozott, Miss Van der Wils. Ahhoz képest, hogy Mr. Malfoy valószínűleg épp Miss Beckfordot ölelgeti a szekrényben.

 - Ó, én nagyon örülök, ha Lucius jól szórakozik, Dumbledore professzor. Szegény olyan furcsán viselkedik egész este, mintha nehezére esne feloldódni... Bizonyára kijár neki egy kis élvezet.

Dumbó mérgesen pillantott a lányra. Terve, hogy viszályt szítson, (ezzel emelve a party fényét) csúfos kudarcot vallott. Erősen törni kezdte a fejét, hogyan hozhatná ki a sodrából Poppyt, ám kerek négy perc harminchárom másodperc elteltével csupán annyira jött rá, hogy a kandírozott banán minden bizonnyal beleragadna a szakállába. Azonban pár újabb fájdalmas perc elteltével hirtelen (már amennyire… höhö XD) remek ötlet jutott az öreg szarkavaró fejébe. Míg Poppy éppen másfelé bámészkodott, a vén perverz alig láthatóan egy pálca nélküli varázslatot hajtott végre. A kis arany fénysugar emberi szemmel szinte láthatatlan volt, így nem is meglepő, hogy mindenki figyelmét elkerülte. Mikor az igazgató végzett, így szólt:

- Bár lehet, hogy azért lett ilyen engedelmes a fiatalúr, mert Miss Beckford csúnyán hátracsavarta a karját. Ú ú! Cöhh… nagyon fájhat szerencsétlennek – bámult bele a vörös hajú lány arcába Dumbó, meggyőző, szinte szenteskedő arcot vágva. – Bár én sosem szenvedtem ekkora fájdalmat, még akkor sem, mikor Geszti Péter egyik nap egy internetcafé előtt várt rám és…

 - Állj! – szakította félbe az idősödő férfit kissé udvariatlanul Poppy. – Azt mondja, Cordelia bántja Luciust?

 Dumbledore eleinte úgy tervezte, hosszas prédikációt tart majd arról, miért is nem illik így beszélni vele, de Poppy dühtől egyre veresebbé váló arcát megpillantva rögtön elodázta terveit, és gratulált magának zsenialitásáért.

 - Igen, igen! – bólogatott Dumbledore. – Amikor odamentem, hallottam, hogy Mr. Malfoy szinte nyüszít a fájdalomtól, Miss Beckford pedig csak csűri-csavarja, mintájá rongyot vagy citromot... Merlinre, még jó, hogy nem láttam, mert a hangok is épp elég horrorisztikusak voltak! Szegény Mr. Malfoy...

 A férfi ismétcsak nem tudta befejezni monológját, mert Poppy abban a pillanatban felpattant ültőjéből, és a pörkölődő banánt egyenesen az igazgató tűzszobrába dobva egyszerűen faképnél hagyta őt.

- Hé, álljon csak meg, Miss Van der Wils! – harsant fel ekkor Dumbledore élesen vinnyogó hangja, mire Poppy kissé meglepdőve fordult hátra.

- Igen, professzor? – felelte, nyugalmat erőltetve a hangjára.
- Hadd készítsek egy képet! – vigyorodott el Dumbó, majd a lány arcába nyomta gigantikus fényképezőgépét, és hatalmas vakuvillogással egy perc alatt huszonhárom féle beállításból készített fotókat Poppyról.

– A Ssssh! Gossip Boys legújabb számába kell! Szeretnék egy riportot írni erről – jelentette ki az idősödő férfi a saját maga által írt, szerkesztett, kiadott… és megvásárolt iskolai magazinra utalva.

 Poppy pár kép erejéig még engedelmesen mosolygott – hiába, jó természete gyakorta fölülkerekedett dühén -, ám mikor Regulus meglepett sikolya harsant fel a szekrényben, a lány arca azon nyomban elsötétült, és magára hagyva a Roxfort igazgatóját a szekrény felé robogott. Természetesen fogalma sem volt, hogy a kiáltás csupán azért szakadt ki a fiúból, mert épp abban a pillanatban tudta meg Cordytól, hogy a K-nővérek egy új regényt készültek piacra dobni még karácsony előtt. Poppy, a többiek döbbent tekintetétől kísérve meglehetősen aggresszívan tépte fel a szekrény ajtaját, ami több eredménnyel is járt: Regulus félbeszakította a mondatot, aminek éppen a közepén járt, és halálra vált arccal meredt a váratlan látogatóra. Cordy is megdöbbent, hiszen éppen belefeledkezett az új regény (,,Kanta kanta, denikidzsandzsa – Egy énekesnő szerelmei”) várható eseményeinek taglalásába, s mikor Poppy hirtelen megjelent előtte, meglepetésében elejtette a Veszedelmes küszöböket – a vaskos könyv pedig Regulus lábán landolt.

 - Jaj! – kapott sérült végtagjához a fiú, és fél lábon ugrált egy kicsit (a K-nővérek regényeinek általában nagyon kemény a széle... az írónők nem szerették a puhafedeles kiadásokat, azokat túl bénának tartották, ráadásul egy kád vízbe beejtve annak hullámos lesz a borítója... de ez LÉNYEGTELEN). Ez az egy mozdulat azonban egy olyan eseménysorozatot indított el, mely Dumbledore legvadabb képzelgéseit is fölülmúlta.

Poppy a dühtől vereslő arccal egynesen Cordy haja után kapott, majd ennél fogva rángatta ki a lányt a szekrényből.

 - Tee, szemét kis szuka! – süvítette Cordelia arcába a vörös hajú lány. – Miért vered a nálad kisebbeket?!

- HÉ, ÉN NEM IS…- vágott volna vissza a szőkésbarna hajú lány, de ellenfele nem hagyta befejezni a mondatot.

- Ha nem lennék ERŐSZAKELLENES, ITT ÉS MOST JÓÓÓL MEGVERNÉLEK! – dühöngött hangosan Poppy.

- HA ERŐSZAKELLENES LENNÉL, AKKOR NEM CIBÁLTÁL VOLNA KI A SZEKRÉNYBŐL! – harsogta vissza Cordy, majd egy túlságosan heves mozdulattal kirántotta a haját Poppy ujjai közül – aminek köszönhetően a vörös lány ruháján lógó jobb felső banán a földre pottyant.

 Szemmel láthatóan ez volt az utolsó csepp a pohárban a Van der Wils-lánynak:

Cordyt ugyanis egy hatalmas jobbegyenessel terítette le. A griffendéles hatalmas puffanással landolt a földön, és elképedve pillantott fel a szelídnek és ártalmatlannak megismert Poppyra – ám nem sokáig gondolkodott a mardekáros lány jellemében végrement változásokon; inkább maga is a tettek mezejére lépett. Feltápászkodott, és két kézzel esett Poppy torkának – innentől pedig nem volt megállás: birkózókat megszégyenítő, vad küzdelem vette kezdetét.

Dumbledore egyenesen őrjöngött.

 - Bunyó! Csajbunyó! – sikoltozta extázisban, miközben körbe-körbe szaladgált a gyerekek körül, egy idióta módjára ugrabugrált és természetesen rengeteg fotót készített.

 - Professzor úr! Fékezze meg őket! – kiáltott rá a döbbent Minerva McGalagony, ám a férfi csak rázta a fejét.

 - Megőrült? Ilyet nem mindennap látni! – lelkendezett, majd az épp mellette megtorpanó Regulushoz fordult.

 - Na, milyen érzés, hogy miattad verekednek, kedves Mr. Malfoy? – fordult hozzá egy kaján vigyorral Dumbledore. – Ezt azért nem sok férfi mondhatja el magáról!

- Jaj, Dumbledore professzor, tessék leállítani őket! – suttogta Regulus halálra vált arccal. – Hiszen meg is sérülhetnek!
- Vagy inkább öntsük őket le ISZAPPAL! – vetett fel egy általa jobbnak bélyegzett ötletet a professzor, majd neki is látott a hozzávalók előbűvöléséhez.

Ekkor azonban egy megvadult (és furcsán sikoltozó) szarvas rohant ki a Tiltott Rengetegből – egy pillanatra megzavarva az izgatott tömeget.

A szarvas egyenesen a két lány felé vette az irányt, akik csupán reflexből két oldalról egy-egy jó nagy pofont nyomtak le az állatnak, aki erre úgy csuklott össze, mint egy RUHASZÁRÍTÓ, mikor nekimegy valaki. Senki sem sejthette, hogy a szarvasnak igazából békítő szándékai voltak (ugyanis meg akarta BÖKDÖSNI a lányokat, hogy fejezzék be az értelmetlen harcot).

            A szarvas megjelenésének, majd csúfos bukásának köszönhetően általános zűrzavar tört ki a Roxfort teljes diák- és tanárseregletének körében. Poppy és Cordy egymásról megfeledkezve az ájult állathoz hajoltak, míg Dumbledore bánatában, hogy abbamaradt a harc, végül a balszerencséjére éppen arra sétáló Miss Demortot öntötte le a KONDÉRnyi sárral, amit előzőleg odavarázsolt.