A diákok többsége eleinte tolakodva figyelte az eseményeket, ám hamarosan mégis két csoportba különültek el – utat nyitva egy méltóságteljes alaknak, aki lassan közeledett az iskola épülete felől, bár ez a központi eseményekben részt vevők figyelmét elkerülte. Regulus éppen azon mesterkedett, hogy közelebb settenkedjen a lányokhoz, ám mielőtt odaérhetett volna hozzájuk, valaki a dísztalárja csuklyájánál fogva hátrarántotta. A fiú idegesen pillantott fel, s meglepve konstatálta, hogy bátyja, Sirius akadályozta meg terveiben.

- Hé, Sirius, hagyj békén, oda kell mennem! – próbálta kirántani talárját bátyja kezéből.

- Szerintem menekülj – suttogta a fiú, állával a közeledő alak felé bökve. Regulus a mutatott irányba pillantott, majd teljesen lesápadt. Az illető nem volt más, mint Lucius Malfoy. Az ifjabb. Helyett az igazi.

A fiú szőke haja teljesen összekócolódott, arcán egy kis karcolás húzódott, továbbá kissé PAULASEPT illatot árasztott, ennek ellenére külseje így is tökéletes volt, megjelenése pedig általános tiszteletet keltett. Sirius gyorsan lekapta öccse fejéről a Hannah Montana-parókát (igen, kedves olvasó, ha eddig nem jöttél rá, a HM ennek a rövidítése volt… hiszen ez az EGYETLEN olyan paróka, amit ha az ember felvesz, akkor az ARCÁT sem ismeri fel senki... na mindegy) és egy jól irányzott mozdulattal a legközelebbi tűzszoborba hajította, majd jókorát taszított öccsén.

 Épp időben cselekedett, ugyanis Lucius Malfoy jeges haraggal sietett pontosan arra a helyre, ahol mindeddig hasonmása tartózkodott.

 - Mi történik itt? – kérdezte a mardekáros halk, ám annál vészjóslóbb hangon, amitől még Dumbledore-t is kirázta a hideg (bár lehet, hogy csak színészkedett). – Poppy...  miért nem kerestél engem? És mit keres itt ez a szarvas?

 - Ugyan miért kellett volna keresnem téged? – értetlenkedett a lány. – Hiszen mindeddig a szekrényben voltál, és...

 - Te tudtad, hogy a szekrényben voltam?! És nem szabadítottál ki? – Lucius annyira megdöbbent, hogy elfeledkezett arról, hogy mindent hűvös eleganciával kellene mondania, és ehelyett sipító és röhejes hangon ejtette ki a szavakat.

 - MINDENKI tudta, hogy a szekrényben voltál, Lucius – vonta össze a szemöldökét Cordy. – Nem emlékszel? Hiszen én is ott voltam...

 - Te? Tényleg? – rökönyödött meg a Malfoy-fiú. – Észre se vettelek...

 - De hiszen beszélgettünk is! A K-nővérek könyveiről!

 - Micsoda?!

 - Igen, és az se igaz, hogy nem szabadítottalak ki... hiszen erőszakosan feltéptem az ajtót! – csattant fel Poppy is.

 - Én ilyenre... nem emlékszem... – mentegetőzött a szőke fiú.

- Jaj, dehogynem! – taszította oldalba jótékonyan Dumbledore. – Még néhány PERVERZ megjegyzést is tettem…

- Valóban? – hökkent meg Lucius. Mármint nem azon, hogy Dumbledore perverzségeket mondott, mert ez már megszokott volt az iskolában.

- Biztosan azért felejtett el mindent, mert olyan keményen ütötted meg! – pillantott Poppy dühösen a még mindig élettelen szarvas mellett üldögélő lányra.

- De én nem is ütöttem meg! – tiltakozott Cordy. – Amúgy sem tudnék akkorát ütni… bár…még nem próbáltam – gondolkodott egy pillanatra a lány, majd megvonta a vállát.

- Na, folytatjátok a verekedést? – vetette közben Dumbledore, aki kissé hiányolta az akciót, és sokallta a pofázást.

 Ám mielőtt a lányok válaszolhattak volna, McGalagony professzor tolakodott közéjük. Tekintetét végigjáratta a kimerülten fújtató Poppyn és Cordyn, az ájult szarvason és az izgatott arcot vágó Dumbledore-on; a látvány pedig arra indította, hogy véget vessen az ünnepi mulatságnak.

 - Nem - mondta ekkor az idősödő tanárnő -, a verekedés nem folytatódik, mint ahogy ez az értelmetlen parti sem.

 Dumbledore már ellenkezésre nyitotta volna a száját, de McGalagony szemének egyetlen villanásával elhallgattatta.

 - Ezt a szarvast szállítsák Hagrid kunyhójába, ő talán tud kezdeni vele valamit... - az átváltoztatástan-tanárnő úgy nézett az ájult állatra, mintha maga se bízott volna ebben. - Miss Van der Wils, a maga sorsáról nem dönthetek, ez Miss Demort feladata. Maga azonban, Miss Beckford, jelentkezzen a szobámban hétfő este nyolckora a büntetőmun-...

 - Nem, nem, szó sem lehet róla! - kiáltott fel Dumbledore. - Ragaszkodom hozzá, hogy magam szabjam ki Miss Beckford, Miss Van der Wils és Miss Yama-Moto szentenciáját.

 - Miss Yama-motóét? - kérdezett vissza gyanakodva McGalagony. - De hiszen ő...

 - Nem smaccantott a szekrényben! - jelentette ki Dumbledore. - Főben járó bűn... Hagyta, hogy az a visszatetszést keltő Luther kitúrja a helyéről, és rámásszon a koszos kis deszkás barátjára... - Az igazgató vonásai sajnálkozó fintorba torzultak, s úgy csóválta a fejét, mint a bírák, mikor életfogytiglanra ítélnek egy visszaeső bűnözőt. - Remélem, mindenki egyetért velem abban, hogy ez nem maradhat megtorlatlanul!

Mivel a gyerekek közül egyedül csak az aprócska Dorevol kurjantott be egy elég gyenge kis éljenzést (amit természetesen Dumbó hálás pillantással jutalmazott), ezért a professzor taktikát váltott.

- Aki nem éljenez most azonnal legalább hármat, az… - kezdett bele, ám mielőtt befejezhette volna Zeke hangja harsant fel, aki egészen eddig barátnőjét kereste.

- Hiromi eltűnt! Sehol sem találom – rikoltozta a koszos kis deszkás. – Hova tüntetted el, teee, répazabáló! – ordította Luther képébe, akinek arca az ijedtség helyett csupán kissé (?!) undorító erotikát XD sugárzott.

 - Hmm, milyen érdekes fordulat! - jegyezte meg sunyin mosolyogva (magában pirulva, szerelmesen) Dumbledore professzor. Senkit sem lepett meg az öröm, mely arcáról tükröződött: mindannyian jól tudták, hogy az igazgató szereti a rendetlenséget és az anarchiát. Elégedettsége McGalagony figyelmét sem kerülte el, aki mindeddig azzal foglalatoskodott, hogy Crak és Monstro segítségével elvitesse a szarvas ájult porhüvelyét. A nő zaklatottan fordult felettese felé.

 - Albus, ugye nem a maga keze van ebben? - kérdezte tőle gyanakvóan.

 - Hiromi Yama-Moto eltűnésében? Nem, ABBAN nem - hangsúlyozta az öregember, miközben eltűnődve figyelte a kétségbeesetten kutakodó Zeke-et és a szokás szerint cinikusan szemlélődő Luthert. - Az előbbi kis ,,verekedésben" viszont annál inkább!

 - Hogy érti ezt? - vonta fel a szemöldökét inkább fáradtan, mintsem meglepetten McGalagony.

- Nos - Dumbledore gyorshan körülnézett, hogy figyeli -e őket valaki, mielőtt belekezdett volna mondandójába. Mikor megbizonyosodott afelől, hogy Poppy és Cordy Hiromi keresésére indultak, a bizarr szarvast eltakarították, Lucius pedig visszavonult a hálókörletébe, ijesztő kuncogással fogott bele akcióinak részletezésébe. - Csak nem gondolta, hogy Miss Van der Wils magától támadott neki Miss Beckfordnak? Természetesen titokban megátkoztam őt!

 - Én ilyet nem láttam...

 - Persze, hogy nem látta, hiszen olyan vagyok, mint egy nindzsa! - düllesztette ki csoffadt mellkasát az igazgató egy erőfitogtatós mozdulattal. - De ha nem hisz nekem, szívesen megmutatom a bűbájt bárki máson - jelentette ki, majd mielőtt kollégája ellenkezhetett volna, Dumbledore egy tizedmásodperc leforgása alatt egy gyors bűbájt küldött az éppen arra sétáló Höpöcsöjjöre, aki mindeddig Remus Lupin derekára kulcsolva kezeit édes kis semmiségeket suttogott a fiú fülébe. Mikor azonban a tűhegynyi vastagságú, arany lángocska elérte, azonnal eltaszította magától a szerencsétlen griffendélest, és oda rúgott neki, ahol a legjobban fáj. McGalagony elborzadva, Dumbledore pedig elégedetten figyelte a jelenetet.

 - Érti már, Minerva?

 - De hiszen ez szörnyű! Nem szabadna így bánnia a diákokkal!

Az igazgató azonban csak a vállát vonogatta.

 - Nem volt elég izgis a parti, valamivel fel kellett pörgetnem az eseményeket! De talán nem is lett volna rá szükség, mert ez a Miss Yama-Moto féle szál is elég izgalmas! - lelkendezett, miközben nyugodtan körbesétált a fokozatosan kiürülő, szív alakú emelvényen. Poppy, Cordy és Zeke egyre fáradtabban, ám továbbra is eredménytelenül kutatták át a környéket.

- Jaj, jaj, jaj! – szörnyülködött Zeke, minden újabb bokor átkutatásakor. A koszos kis deszkás már lassan a sírás szélén vergődött (Dumbledore titokban szukolt, hogy a fiú elérje az idegösszeroppanást, és könnyekben törjön ki), és egyre inkább önmagát okolta barátnője eltűnéséért. Azonban azt még csak nem is sejthette, mi is történt valójában…

*

Hiromi Yama-Moto arra ébredt, hogy majd’ megfagy. A lány nagy erőlködések árán felemelte jobb kezét, hogy magára rántsa takaróját, ám kedvenc pokróca helyett ujjai valami jéghideg, nedves dolgot érintettek.

- Hó? – merült fel az első, kézenfekvőnek tűnő gondolat a lány IGEN TISZTA elméjében, ám csakhamar elhessegette az ötletet. – Mégis mit keresne hó a szobámban?

A lány úgy döntött, jobb, ha megnézi, mi folyik a Hollóhát tornyának eme hálótermében, így lassan felemelte arcát a puha párnáról.

Pár pillanaton belül a látása a kitisztult, s megdöbbenve vette észre, hogy nem csupán takaró, hanem párna is hiányzott fekhelyéről, mi több: nem is baldachinos ágyának dunnái közt, hanem a jeges hóban, egy olcsó, műszőr bundán feküdt!

 - Ó, te jó ég! - sikoltotta a lány kétségbeesetten, mikor eszébe jutottak az utolsó ébren töltött pillanatai. Egy hideg, vörös szeplők által pettyezett kéz, egy átok, tömény kelbimbóillat... ,,Luther juttatott ide!" gondolta bosszankodva. ,,De hova kerülhettem? Annyira nem vihetett messzire, hiszen a Roxfortból nem lehet hoppanálni..."
 Hiába, a táj teljesen ismeretlennek tűnt. Bármerre is nézett, frissen esett, porhanyós hóhalmok és csupasz, kusza ágú fák alkották a látvány nagy részét. Az egyetlen fényforrást egy magas lámpa jelentette.

Hiromi nem tudta, mi tévő legyen. A sokk utáni legelső ésszerű gondolata az volt, hogy jobban tenné, ha lemászna a gagyi minőségű bundáról, hiszen nem tudhatta, kié volt a ruhadarab. Talán egy undorító, tetves, micskes-mocskos emberé, aki nem tisztelte a higénia és az R-Budget (Roxmorts Budget) szappan nagyságát. A lány gondolatait tett követte, Hiromi pillanatokon belül lepattant az ócska bundáról. A következő ötlete az volt, hogy kicsit körbenéz a lámpa környékén – hátha egy épp arra járkáló kedves, és nem utolsósorban tiszta helyi visszavezeti hőn szeretett iskolájához.

 Helyéről felemelkedve tehát óvatosan megközelítette a lámpát, s közben vissza-visszatekintgetett a ruhadarabra. Levendulaszínű dísztalárja nem teljesen óvta meg a novemberi eleji fagyos széltől, ráadásul az ismeretlen helyen még ezerszer hidegebb volt, mint a Roxfort kerthelyiségében. A fiatal lány kezdett egyre inkább kétségbeesni, főleg miután tíz perc elteltével sem történt semmi: tökéletesen elhagyatottnak tetszett a környék. ,,Kell, hogy lakjon valaki a közelben!" bíztatta magát Hiromi. ,,Különben miért rakták volna ide ezt a lámpát?"

 - Mi a retkes fityfenét csinálsz itt, csájjé? - hangzott fel ekkor egy megrázóan parasztos hang. Hiromi ijedten összerezzent - nem is a csend váratlan megtörése döbbentette meg, hanem hogy ilyen alpári hangemben szólították meg. Normál körülmények között alaposan le is teremtette volna az illetőt, ám most hiába forgolódott, nem látott senkit.

 - Ki az? - kérdezte gyanakvó, kicsit remegős hangon.

 - Ki a' , ki a'! Há' én! Hódpapa, tisztelettyére! - felelte azon nyomban a parasztos hang, ha lehet, még erősebb tájszólással.

Hiromi lefelé nézett látószerveivel, és ekkor megpillantotta a hang forrását – egy büdös, rühes, mosdatlan és elképesztően parasztos hódot, aki fenyegetően nézett fel rá vérben forgó apró szemeivel.

- Mi a fészkes rothadó eget bámulol teee, ősanya! – szólalt meg jeges (és mint említettem: parasztos) hangján a hód. – Nyet láttáj míg bárná hódot… mintájá koszos felmosóvíz…

- Elnézést – motyogta Hiromi, miközben lassan hátrálni kezdett, és gyorsan felmérte a terepet, hol találhat a közelben egy ágat, amellyel vészhelyzet esetén jól fejbe vághatja a dühtől idegesen rángatózó állatot. – Én csak a Roxfortot keresem…

- Jáááj, ne mán’ te is kezded?! – sóhajtott fel Hódpapa. – Az az idióta Petör hercög is ,,azt kereste” – mondta ujjaival idézőjelet mutatva. – Azt mán’ nem is láttam egy jó ideje, az oskoláját!

 - Tényleg? - Hiromi aggodalmasan pillantott a hódra. - Egy igazi herceg? Na és megtalálta?

 - Háttjén azt nemtom - vonogatta szőrös és izmos vállait az állat. - Csak annyit tok mondannijé, aki ecce' elindul a Rokfordba, onnan nem jő vissza! Hinnye! - tette hozzá teljesen feleslegesen, és köpött egyet. Hiromi undorodva húzódott el.

 - Ami azt illeti, én a Roxfortból jövök... és azt hiszem, ma este láttam is egy fiút, aki lovagnak volt öltözve... de ez lényegtelen. Kérem, Hódpapa, nekem igazán nem áll szándékomban itt maradni, bárhol is legyek, és csöppet se bánom, ha a Roxfortba való visszatérés után nem jövök ide többet... csak mutassa meg az utat, ha lehet!

 A hód cinikus arcot vágott a kérés hallatán, ami érdekes módon Lutherre emlékeztette a lányt.

 - Hát asziszed, én tom, merre van ez az oskola? Úgy nézek én ki, mint aki elvégezte a nyócátalánost? - kérkedett ostobaságával az állat.

Hiromi megrázta a fejét - kétsége sem volt afelől, hogy a hód nem rendelkezett semmilyen végzettséggel.

 - Egy valamit azonba' kapizsgálok - jelentette ki Hódpapa, karmaival ismét eljátszva a mondottakat (kapizsgáló mozdulatokat tett). - Az egyetlen, aki segíthet neked visszatérni, az a nagy urunk... Nick Jonas!