2. fejezet

,,Gyerünk! Csináljuk meg!” bíztatta magát motyogva a gyengélkedő ajtaja előtt álldogáló, sötét hajú fiú. Regulus Black már lassan fél órája ácsorgott kedvenc KÜSZÖBE előtt, de továbbra sem volt képes benyitni a beteg roxfortosok számára létrehozott helyiségbe. Ugyan azt hinnénk, aki egy ilyen roppant egyszerű cselekvést sem tud végigvinni, annak minden bizonnyal minimum hiányzik mindkét karja, és az egyik lába is, de Regulus nem ezekből az okokból kifolyólag toporgott a gyengélkedő gigantikus bükkfaajtaja előtt.

 Hanem mert ő egy igen-igen félénk, már-már szánalmasnak nevezhető fiú volt, akinek minden hétköznapi cselekvés nehezére esett akkor, ha tudta, hogy egyetlen szerelme, Poppy Van der Wils a közelben tartózkodik. Márpedig most nem csupán jelenlétével zavarta a lány Regulus köreit (jóllehet eszméletlenül feküdt az ágyán, miután előzőleg felöntött a garatra), hanem az, amit a beszari kis mardekáros tenni próbált - nevezetesen: a gyengélkedő meglátogatása - az ő személyéhez volt köthető. Regulus persze tudta, hogy Poppy nincs magánál - ellenkező esetben ugyanis eszébe se jutott volna, hogy megnézi, mi van vele. Ám még így is túl sokáig nyújtotta a belépést - olyannyira, hogy végül valaki más tette meg helyette.

 - Na mi van, már sose fogsz bemenni? - förmedt rá barátságtalanul az arra suhanó, fiatal ápoló, Levia Than, miközben kitárta a gyengélkedő ajtaját.

-        Nem.. vagyis, de igen – makogott Regulus kissé elveresedve, ja, és tök feleslegesen, mivel az ápoló a kérdés feltétele után egyből a gyógyszeresszekrény felé vette az irányt, és a lehető legkedvesebben mondva nagy ívben leszarta a mardekáros fiút.

-        Öhm… talán majd később visszajövök – motyogta zavartan Regulus, de mielőtt elsunnyoghatott volna (*sunnyogás…sunnyog*) Mr. Than közbeszólt.

-        Ugyan már, most is nyugodtan bejöhetsz. – Az ápoló megpróbált kedves arcot erőltetni magára (nem sikerült), majd egy szökkenéssel Regulus mellett termett és nagyot lökött a fiún, aki ennek következtében szinte beesett az ajtón.

  Levia Than, mielőtt magára hagyta volna a szerencsétlenkedő Regulust, még hallatott egy bizarr testhangot, ami valahol félúton volt a gúnyos röhhintés és a lányos sikoly között (alaposan megrémisztve ezzel az amúgyis instabil idegállapotú mardekárost). Mikor az ostobenkó ápoló végre eltakarodott a gyengélkedőről, Regulus magában megkönnyebbülve konstatálta, hogy Cordy, Poppy és a szarvas is mélyen alszanak. Mikor a párnát szorosan átölelve, nyálcsorgatva, horkolva alvó Poppy felé terelődött a tekintete, szívét elöntötte a melegség és a gyengéd szeretet. Szinte öntudatlanul settenkedett közelebb a lányhoz, és miután mégegyszer ellenőrizte, hogy egy éber élőlény sincs -e a teremben (még a szobanövényeket is megnézte, hogy alszanak -e... bizony), egészen közel hajolt a mardekároshoz; olyannyira, hogy látta az orra körüli, veres szeplőket, illetve érezte édes banánillatát.

 Regulus halkan felsóhajtott. Már másodikos kora óta szerelmes volt a vörös hajú lányba. Még mindig tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor legelőször látta meg őt. Poppy éppen az egyik barátnőjének mondott egy hipergagyi szóviccet (bár már lassan két éve történt ez az eset, de a fiú még mindig emlékezett a vicc pontos szövegére), mikor véletlenül nekiment a mardekáros fiúnak. Regulus a hirtelen ütközéstől a seggére pottyant, Poppy pedig ijedten fordult hátra. Felsegítette őt, és egy rövidre szabott szabadkozást követően ránevetett, és magára hagyta. Annál bájosabb mosolyt Regulus sosem látott azelőtt, és bár már több, mint két éve történt az eset, még mindig Poppy ívelt vonalú száját és gyöngyfehér, bár kissé csálé fogsorát tartotta a legszebbnek.

A lány kusza, vörös tincsei mind az arcába hulltak, s meg-meglibbentek, mikor levegőt vett. A mardekáros remegő kézzel nyúlt, hogy félresimítson egy banánillatú fürtöt, mely hozzátapadt a lány alsó ajkához, ám abban a pillanatban Poppy felhorkantott álmában. Regulus összerezzent ijedtében, s gyorsan a padlóra lapult, ám pár perc múlva, miután semmi se történt, nagyot sóhajtva emelkedett fel helyéről. ,,Nem ébredt fel" gondolta megkönnyebbülten, miközben feltápászkodott és komótosan leporolta az Abszol Út legjobb szabói által készített talárját. Nem is sejtette, hogy háta mögött Cordelia Beckford tágra nyílt szemekkel figyelte ténykedését.

A lány a legnagyobb megdöbbenéssel konstatálta, hogy egy számára teljesen ismeretlen, mardekáros fiú hajolt a szomszédos ágyon fekvő Poppy felé. Cordy úgy hallotta, hogy a lány nem jár senkivel (a folyosókon hallott pletykák szerint Poppy eddig képtelen volt HUSZONKÉT PERCNÉL TOVÁBB párkapcsolatban élni – nem úgy, mint egyesek XD), így ezt a verziót hamar kizárta. Cordelia arra a következtetésre jutott, hogy a fiú vagy egy gigantikus házimanó, vagy egy Poppyt kukkoló perverz. A szőkésbarna lány az utóbbi verziót valószínűbbnek találta, s annak ellenére, hogy perpillanat nem volt éppenséggel jóban a szomszédos ágyon alvó mardekárossal, úgy döntött, tennie kell valamit. A lehető leghalkabban kitakarózott, majd belebújt piros mamuszába, és gyorsan a sötét hajú fiú mögé sunnyogott.

Láthatóan az ismeretlen nem volt tisztában szándékaival, mi több, az sem tűnt fel neki, hogy kimászott az ágyából, így Cordy joggal gondolhatta, hogy bármire is készült a fiú, minden energiáját lekötötte a dolog. Poppy azonban változatlanul húzta a lóbőrt, amit Cordy kissé irigyen figyelt - ő maga se ébredt fel minden kis neszre, de tizennégy órája zavartalanul horpasztani, ahogy a mardekáros lány tette, nos, az már művészet volt.

A sötét hajú, alacsony fiú, úgy tűnt, éppen azzal foglalta el magát, hogy ábrándos tekintettel bámulja Poppyt, amit Cordy K-nővér regényeken edződött fantáziája már-már romantikusnak talált; ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy váratlanul megkopogtassa a látogató vállát - férfiatlan, éles sikolyt váltva ki ezzel belőle.

 - Szentséges Aslan! - kiáltotta elborzadva Regulus, és halálra vált arccal pördült meg a tengelye körül, majd akaratlanul is felkiáltott: - Cordy!

A szőkésbarna lány már éppen egy könnyed kis taslira emelte volna a kezét, ám az a tény, hogy az ismeretlen fiú JÓL TUDJA, KI Ő, kissé összezavarta. Döbbenten bámult a mardekárosra, akiben valami halvány ismerősséget vélt felfedezni. Azonban nem töprenghetett túl sokáig ezen, ugyanis Poppy újra felhorkantott, majd átfordult a másik oldalára. ,,Hihetetlen, hogy erre sem ébredt fel” gondolta a lány. ,,Valami nagyon extra cucc lehetett abban a Lángnyelv whiskey-ben. Tuti, hogy Dumbledore tett bele valami.. Pindrochot..”

- …Honnan tudod a nevemet? – kérdezte végül Cordelia, miután elhatározta, hogy a legközelebbi Dumbó-féle partin magához vesz egy-két üveg alkoholt.

 - Öhm... de hiszen mindenki tudja, hogy te ki vagy! - igyekezett kivágni magát Regulus. - Te vagy... Cordelia Beckford. Te mentél tegnap.. - ,,...a szekrénybe Lucius Malfoyjal", akarta befejezni, ám félúton rájött (egy tekintetes megmerevedés kíséretében), hogy talán nem lenne szerencsés erre emlékeztetni Cordyt, mert még meglátná az ÖSSZEFÜGGÉSEKET, így aztán végül a következőképpen zárta le a mondatot: - ..Peter Pettigrew-val Dumbledore partijára. Amin én nem voltam. Mert én a disznókkal játszottam végig - tette hozzá a teljesség kedvéért.

- Jaj, ne! – sóhajtott fel a lány, majd kedvetlenül lerogyott az egyik betegágy szélére. – Komolyan… ERRŐL JEGYEZNEK MEG AZ EMBEREK. Ez hihetetlenül gáz – jegyezte meg, majd újra Regulusra pillantott. – Nekem viszont fogalmam sincs arról, hogy te ki vagy. Már ha nem veszed sértésnek… vagyis… ha sértésnek veszed, akkor sem tudom, hogy ki vagy. Ahogyan azt sem, miért bámultad az előbb legalább öt percig PISLOGÁS NÉLKÜL Poppyt... igazából nagyon ijesztő volt. Emlékeztettél… - kezdett bele a mondatba, majd Regulus nagy megkönnyebbülésére így fejezte be: … Vastag Tomira. Ő sem pislog soha.

 - REGULUSBLACKVAGYOKÉSNEMBÁMULTAMPOPPYT! - vette elő ismét nőies és fülsüketítő hangját Regulus az egyetlen lélegzetvételt igénybe vévő sikkantásig, amit a vád kiváltott belőle. Balszerencséjére Cordy értetlenül pillantott rá.

 - Bocsi, ebből semmit se értettem. Ki vagy és... mi van Poppyval?

 A fiú nagy levegőt vett, és próbálta rendszerezni gondolatait. ,,Nincs semmi baj, BUDDHA, TAO, BELSŐ BÉKE... Ki a fene az a Vastag Tomi?"

 - Regulus... Regulus Black vagyok - ismételte meg nyugalmat erőltetve magára -, és nem bámultam Poppyt. Illetve... néztem valakit... - ,,Hova akarok kilyukadni?" kérdezte magától elkeseredetten Regó, érezvén, hogy egyre mélyebbre süllyed egy képzeletbeli mocsárba. Végül eszébe jutott a mentő ötlet: - A bátyám mondta, hogy van itt egy szarvas, és jöttem megnézni. Tudod... nagyon érdekesnek találom a szarvasokat. Érdekesek. Főleg a szarvuk. Olyan göcsörtös. Érdekes... - ismételte kényszeresen, miközben érezte, hogy arca ismét paradicsomszínt ölt fel. ,,A fenébe is!"

 - Ja… aha – vonta fel Cordy kissé kétkedve a szemöldökét. – Már nem azért, de a szarvas.. az az ott – mutatott az ablak melletti ágyon fekvő eszméletlen állatra, akinek a nyelve félig kilógott a szájából. – Megismered az… érdekesen göcsörtös szarváról. Ez itt Poppy… neki nincsenek szarvai – magyarázta a lány meglengetve a kezét a vörös hajú lány arca előtt. – Helyette.. van néhány banánja – mutatott a két sárga gyümölcsre, amiket Poppy a kezében szorongatott. – De azok… tök egyenesek – fejezte be az értelmetlen és kissé BIZARR monológját Cordy, majd kikapta az egyik banánt az alvó lány kezéből, és bontogatni kezdte.

 - Ó... óó! - színlelt meglepetést NAGYON BÉNÁN Regulus. - Akkor már értem, hogy miért kerestem feleslegesen a patáit. Oda is megyek az igazi szarvashoz, mivel ezzel a lánnyal nekem semmi dolgom! - jelentette ki immár túlzottan is lassan, majdhogynem szótagolva (bár azt azért nem próbálta meg, hiszen milyen sokszor előfordul, hogy valaki rosszul szótagol... és a másik kijavítja... a fiatalabbik Black-fiú szerette volna elkerülni az efféle megaláztatásokat, így többnyire tartózkodott a szótagolástól, hacsak a helyzet nem tette indokolttá az ellenkezőjét. NA MINDEGY.)

 Tehát Regulus odasétált a szarvashoz, ami legalább olyan mélyen aludt, mint Poppy. Gülü szemei alatt mindkét oldalt egy-egy lila folt éktelenkedett, ami arra engedett következtetni, hogy előző éjjel elég komoly sérüléseket szerzett.

 - Érdekes... - jegyezte meg félhangosan Regulus, és óvatosan megsimogatta a szarvas puha szőrzetét.

– Milyen selymes a szőre… vajon miért? Talán… balzsamot használ? – kérdezte a fiú, majd röhhintésben tört ki saját gagyi viccén. Azonban a jókedve nem tartott sokáig – valami meleget érzett a keze alatt.

A fiú meglepve pillantott rá – épp időben, hogy tanúja legyen annak, ahogyan a szarvas szőre visszahúzódott a bőrébe, végtagjai megrövidültek, patái helyére pedig emberi kezek, illetve lábak kerültek.

A setét hajú mardekáros aprót sikkantott (az este folyamán legalább harmadszorra), és hátrálni kezdett. Ugyanis a pár perccel ezelőtt a betegágyon pihengető szarvas helyén immár egy kócos, barna hajú fiú feküdt.

 - James Potter! - adott hangot meglepetésének Cordy is.

A tekergőnek láthatóan eleinte fogalma se volt, hova került. Álmosan tekintgetett körbe, s tapogatta maga körül az ágyneműt, míg ki nem tisztult a látása, és meg nem pillantotta a mellette álldogáló, halálra vált arcot vágó Regulust.

 - Csövi, Regó! Hogy ityeg a fityeg? - vigyorgott rá barátja öccsére James, ám válaszul csak halszerű tátogást kapott. - Valami baj van? - kérdezte rosszat gyanítva.

 - Az előbb... szarvas voltál! - fakadt ki a mardekáros.

 - Neeeeeem! - vágta rá elborzadva James.

 - De, tutkóra - közölte hirtelen tárgyilagos hangnemre váltva Regulus. - Vagy itt csapjon belém a villám!

 - Jaj... jaj, jaj, jaj, jaj, jaj! - kezdett éktelen visongatásba James, főleg azért, mert fogalma se volt, mit mondjon erre. Ezért aztán igyekezett minél tovább nyújtani a visongatós részt, egyre hisztérikusabb mozdulatokkal fűszerezve azt. - Jajajajajajaj!

- Nem fognád be? – érdeklődött Cordy, a helyzethez mért legkedvesebben csengő hangján, ám James még vadabbul TEKERGŐZÖTT (mivel hogy ő egy TEKERGŐ.. hahaha), mígnem hangos puffanással lezuhant a betegágyról.

Cordelia és Regulus között eközben egy mentális párbeszéd folyt, mint ahogyan az az Így jártam anyátokkal- ban szokás. Ez a tény Cordynak eszébe is jutott, ám inkább nem mondott semmit – egyrészt mivel éppen MENTÁLISAN beszélgettek, másrészt pedig Regulus még Vastag Tomit sem vágta, az ÍJA pedig az egyszerű énekesnél sokkal BONYOLULTABB dolog volt.

Egy idő után azonban Cordynak rá kellett jönnie, hogy (a Szovjetunió egyre erősödő nagyhatalom XD), akárhányszor megpróbált telepatikusan üzenni valamit Regulusnak, a fiú fejében valami nyálas-romantikus zene szólalt meg, ami kísértetiesen hasonlított arra a dalra, ami abban a filmben szólt, amit a legutóbbi K-nővér könyvből forgattak.

 - Mi folyik itt? - kérdezte az ekkor belépő, gyógyszerekkel megpakolt Levia Than, meglehetősen bosszúsan pillantva Jamesre, aki immár körökben rohangált a parkettán, és folytatta a fülsüketítő visongást, mi több, időnként megbökdöste a másik három varázslót. - Azonnal takarodj innen, idióta!

 - Mr. Than, kérem, ez a fiú a... - kezdte volna Cordy, ám Levia félbeszakította:

- Még más fiúk is játszottak ebben az időben... úgy értem... pEdina.

Regulus és Cordy felvont szemöldökkel néztek egymásra - úgy festett, a hülyeség ragadós volt, mert immár nem csak James, hanem az ápoló is értelmetlen hülyeségeket beszélt.

A két fiatal (mármint a négy közül a két normálisabb) egyre kétségbeesettebben meredt egymásra, s ezen nem segített az sem, hogy James egyre vadabbul tekergőzött, miközben néhányszor kirúgott a lábával, aminek köszönhetően egyre több gyógyszeresüveg pottyant le az éjjeliEDÉNY helyett SZEKRÉNYRŐL a földre.

Azonban Mr. Levia Than ahelyett, hogy feltakarította volna a széttört üvegecskékből kifolyó nedűket, egy ideig tanácstalanul nézett a földön fetrengő fiúra, majd a másik két roxfortoshoz fordult.

- Hé… van egy kis ragasztótok? – érdeklődött az ostobenkó ápoló.

 Regulus kétkedve pillantott rá. Egy olyan világban, ahol a két dolog összeillesztéséhez hasonló, piti feladatokat mind varázslattal intézték, ugyan miért hordana magánál bárki is ragasztót? Kétkedésében osztozott Cordy is, aki megdöbbenten rázta a fejét.

 - Na és egy gyújtótok? - folytatta a kérdezősködést Levia, láthatóan komoly erőfeszítéseket téve, hogy fenntartsa a beszélgetést, ám ismét nemleges választ kapott. Miközben Regulus éppen kifejtette az ápolónak, hogy nem dohányzik, mert az roppant egészségtelen dolog, Cordy figyelmét felkeltette valami.... pontosabban valaminek a hiánya.

 - Hova tűnt James? - kiáltott fel, mire a két fiú abbahagyta az értelmetlen beszélgetést, és körbetekintve egymás után, kissé meglepetten állapították meg, hogy bizony a griffendéles fiúnak nyoma veszett.

- Gyá, de király! – sikkantott fel izgatottan Levia, majd vidáman ugrándozni kezdett, miközben gigantikus lapátkezeivel hangosan tapsikolt. – Ilyen izgalmas dolog ritkán történik az emberrel, nem? GYÁÁÁ!

- Nem tudom, az előbb még itt volt – jelentette ki Regulus, miután magához tért az első megdöbbenéséből.

- Lehet, hogy betekergőzött az ágy alá – mondta Cordy, majd bekukkantott az említett helyre. – Kukk! …Itt nincs senki…

 Mindhárman kutakodni kezdtek James után, ám hiába: hűlt helye volt. Végül aztán Levia, miután kitombolta magát, visszaparancsolta az ágyba Cordyt, Regulust pedig kitoloncolta a gyengélkedőről. Ő maga már kapta is elő barna válltáskájában rejlő naplóját, hogy megörökítse a nap izgalmas eseményeit, így míg a griffendéles lány rosszkedvűen mászott vissza ágyneműjének burkaiba, s Regó is kicsit csalódottan poroszkált lefelé a lépcsőn, Levia apró betűivel, meglehetősen sok helyesírási hibát ejtve körmölte a Potter-fiú bizarr viselkedésének részleteit.

 Egyszóval mindenki bulizott, kivéve Poppyt, aki ottmaradt. Mármint a helyén. És végigaludta az egészet.