- Jaaaj, NEM TUDNA ÉRTHETŐEN BESZÉLNI?! - pirított rá Hiromi az emberre, aki erre keserves sírásba kezdett.

- Milyen FÉRFIATLAN - horkantott fel kissé megvetően Cordy, ám Poppy a férfi felé fordult, és egy összegyűrődött papírzsepit dobott az ölébe (tök fölöslegesen, mivel úgysem érte el, na mindegy).

- Mondja, JÓEMBER - kezdett bele Poppy a lehető legkedvesebb hangján. - Hogy hívják?

- Antal - felelte szipogva a férfi, továbbra is ijedten pillantva a lányokra (majd a zsepire).

- Na, remek, legalább ennyit megtudtunk - csapta össze a kezeit elégedetten Cordy. - Óó, már ennyi az idő? Bocsi, lányok, de mennem kell... tudjátok fürdés, hajmosás... - magyarázta a lány, és megpróbált kisunnyogni az ajtón. - Holnap találkozunk, jóéjt és ...

- COR-DE-LI-A! - csattant fel ismét Hiromi. - Ugye NEM AZT MONDOD, hogy itt akarsz hagyni minket ezzel az emberrel?! - mutatott rá a könnyes-taknyos Antalra.

- Majd Lumpsluck összetakarítja - vonta meg a vállát Cordy. - Én nem szívesen nyúlok ilyen mocskos dolgokhoz.. amúgy is NAGYON SOKAT dolgoztam ma...

 - Na de KIN? - kérdezte váratlanul egy széles vigyorral Poppy, mire Cordy szemei felcsillantak, s a két lányból kitört a fékezhetetlen röhögés.

 - Elég! Ez egy KICSIT SEM vicces! - háborgott Hiromi, azon igyekzve, hogy minél hatékonyabban harapgálja száját, nehogy feltűnjön a többieknek bujkáló mosolya. Természetesen felszólításának semmi hatása nem volt; Cordy egyre jobban nevetett, s rácsapott Poppy hasára - aki viszonzásképp - igaz, véletlenül, de mégis - hihetetlenül erősen csapott vissza. Cordy feljajdult és összegörnyedt fájdalmában, Poppy pedig kétségbeesetten ugrott oda hozzá, és tömködött a szájába egy fél banánt vigasztalásképp.

 - Veletek aztán tényleg nem lehet dolgozni! - csattant fel Hiromi, s figyelmét újra Antal felé irányította. - Tehát a neve Antal... beszél angolul?

 - Pár szó... - suttogta Antal. - Lenni magyar...

 - Mint a K-nővérek! - sikkantotta izgatottan Cordy, ám bánatára Antal NEM VETTE A LAPOT.

 - Mondja csak... ki zárta ide? - folytatta a kérdezősködést a hollóhátas, ám Antal bamba arckifejezéséből arra következtetett, hogy nem értette a kérdést.

 - Lumpsluck? - kérdezte Poppy, s a professzort imitálva kidugott hassal, ujjait bajuszként orra alá pöndörítve tett néhány kört a férfi előtt. Antal azonban bizonytalanul rázta a fejét.

 - Dumbledore? - csatlakozott hozzá Cordy, akinek megtetszett a játék: ő összegörnyedve, öregemberesen csoszogott, s egy, még tőle is szokatlanul perverz vigyort villantott fel. Antal azonban most se helyeselt.

 - Szóval nem ismeri se Dumbledore-t, se Lumpsluckot - összegezte a gondolatait Hiromi. - Tehát más zárta ide... de ki?

 - Félni... segítség - nyögte Antal, s ismét krokodilkönnyeket kezdett hullatni, mire a vajszívű Poppy egy újabb használt zsebkendőt vágott hozzá.

- Micsoda REJTÉLY! - sikkantotta izgatottan Cordy. - Képzeljétek el, mi van, ha valami SÖTÉT OKBÓL ZÁRTÁK IDE? - folytatta teljes extázisban, majd a többiek furcsa pillantását látva hozzátette: - Nem értitek? NEKÜNK KELL FELDERÍTENÜNK AZ ESETET!

- Nyomozunk? - lelkesedett fel Poppy is. - Ez tényleg nagyon izgalmas!

- Hát végül is... már régen keveredtem igazi, nagy kalandba - mosolyodott el Hiromi, látszólag megfeledkezve arról, hogy kevesebb, mint 24 órával ezelőtt még Narnia pusztáit rótta egy éneklő faunnal.

- Ú ú! Szerintem NE SZÓLJUNK SENKINEK! - javasolta Poppy a lányokra pillantva. - Nem akarom, hogy valaki ellopja tőlünk az ÜGYET.

- De akkor hogyan gondoskodjunk róla? Egy embernek fürdenie kell... ja, meg enni is - gondolkodott hangosan Hiromi.

- Akkor szóljuk valaki olyannak, aki annyira ostoba, hogy biztosan nem lopja el az ,,Antal-aktákat"! - mondta Cordy, majd várakozóan pillantott a többiekre.

- Mondjuk Mr. Levia Thannak! - kiáltott fel Poppy. - Ő annyira nagyon buta! És tud ellátást biztosítani a szegény kis pórnépségnek... - pillantott sajnálkozva a még mindig értetlenül sasoló Antalra.

 - Remek ötlet! - csatlakozott hozzá lelkesen Hiromi. - Amellett, hogy szállást biztosít számára a gyengélkedő egy rejtett szobájában, alaposan megmossa és gyógyszereivel kikúrálja majd... - folytatta, és szánakozóan elmosolyodott, mikor látta, hogy a KÚR résznél Cordy és Poppy vihogni kezdenek.

 - De ez továbbra sem oldja meg Antal kilétének rejtélyét - vetette fel elszomorodva a vörös hajú mardekáros. - Mi lesz, ha sosem derül ki a dolog?

 Cordynak azonban erre is volt egy jó ötlete.

 - Vegyük fel a kapcsolatot a világ legmenőbb személyeivel és az én első számú kedvenceimmel... - Itt egy kis hatásszünetet tartott, majd boldogan vágta ki: - ...a K-nővérekkel! Tudjátok... ők is magyarok! Ők megértenék, mit akar Antal...

 - Ez... nem hülyeség! - adott hangot döbbenetének Hiromi. - Sőt, egészen jó ötlet!

 - Akkor talán vigyük is Leviához a gyengélkedőre... viszont ezek a bilincsek elég erősnek tűnnek. Gondoljátok, hogy mágiával sikerül felhasítani a láncokat? - tanakodott Cordy, ujjaival megbökve az egyik bilincset.

 - Mondjuk ki egyszerre a varázsigét! - indítványozta Poppy. A többiek egyetértését követően pedig mindannyian a reszkető férfira szegezték a pálcájukat, s kimondták a bűvös szavakat.

A bilincs ekkor felpattant és Antal minden egyes porcikája szabaddá vált. A férfi azonban ahelyett, hogy megköszönte volna a segítséget csupán csinált pár körzést a csuklójával, majd a három lányt félrelökve kirohant a teremből.

- Hát ez NAON LOL! - kacagott fel Hiromi, a másik két lány legnagyobb döbbenetére.

- Na, most mit csináljunk? - sóhajtott fel Poppy kissé csalódottan, majd lehuppant egy pad tetejére. - Antal elszelelt...

- Szerintem most gyorsan... hagyjuk itt a munkát! Antal meg úgyis előkerül majd valahogyan... úgysem jut ki a Roxfortból egykönnyen - felelte Cordy, mire a többiek egyetértően bólintottak.

 - Ez tényleg döbbenetes - folytatta a csevegést Poppy, mikorra már mindannyian a Roxfort folyosóit rótták, maguk mögött hagyva Lumpsluck osztálytermét, ami továbbra is koszos volt, de ezzel már senki sem törődött. - Vajon mi fog történni, ha rátalál valaki?

 - Gondolom, időben megtudjuk majd - vélekedett Hiromi. - Az ilyesmi nem szokott titokban maradni. Mindenesetre, amíg mások nem látják Antalt, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mi sem beszélünk róla.

 - Úgy van! - bólintott Cordy, majd megtorpant a folyosó közepén, mire a másik kettő ugyanígy tett. - Hölgyeim - indítványozta a griffendéles -, azt hiszem, itt az ideje, hogy véd- és dacszövetséget kössünk Antal nevében... Antalért. Megígérjük, hogy titokban tartjuk Antal titkát? Még akkor is, ha holnap megkérdezik, hogy mi az a bazedák nagy kőhalom Lumpsluck termében és miért tiszta szutyok még mindig minden? És holnapig előhozakodunk egy megfelelő, hihető hazugsággal?

 - ÍGÉRJÜK! - kiáltották, majd egy olyan bonyolult kézfogást mutattak be, amit nincs időkeret leírni, a lényeg, hogy TÉNYLEG NAGYON BONYOLULT és hosszadalmas volt. Mikor végeztek, a három lány jó éjszakát kívánt egymásnak, s ki-ki elindult saját házának hálókörlete felé.

*

          Albus Dumbledore arcán szokásos, perverz mosollyal korzózott a mugliismeret tanterem körül, abban a reményben, hogy összefuthat Miss Vonessa Demorttal. A professzornő órájának még nem volt vége - az igazgató a vastag faajtón keresztül is hallotta szíve választottjának mély, négeres hangját, amint a strandolás intézményéről magyaráz -, Dumbledore pedig arra gondolt, megvárja őt, vagy ami még jobb, elrejtőzik egy nagyobbfajta szobor vagy festmény rejtekében, s mikor Miss Demort épp nem figyel, egy tigrisugrással ráveti magát.

 Még legalább egy fél óra hátravolt a kicsöngetésig, így az idős férfi nem kockáztatta meg, hogy harminc hosszú és fájdalmas percig egy kis lukban kuporogjon, így aztán egy közeli padon foglalt helyet, s a Roxfortban történtekről kezdett merengeni. Az utóbbi két napban kétségkívül a szokásosnál is több furcsa dolog történt - egyszerre bizarr fiatalok egész hada lepte el a Roxfortot. Először a mind közül legrondább Luther érkezett, aki indokolatlan mértékig rajongott a zöldségekért, s kinek múltját megannyi olyan rejtély tarkította, melyeket talán jobb fel se deríteni. Aztán a majdnem olyan rút Peter, aki bár narniainak vallja magát, mégis egy roxforti személyre emlékeztette Dumbledore-t... aki szenilitása miatt persze már nem igazán emlékezett, ki is volt az, de őszintén szólva annyira nem izgatta a dolog. Petert elzárva tartották a többségtől Levia Than egyik speciális gumiszobájában, s Dumbledore azon információkhoz jutott a becsületes, ám végzetesen ostobenkó ápolóktól, hogy csak Molly Prewett látogatja meg néha a fiatal elmebeteget.

 ,,Talán megnyílt volna az átjáró a Roxfort és Narnia között?" tanakodott Dumbledore, mikor Hiromira és a szintén Roxfortba keveredett faunra, Nick Jonasra gondolt - jóllehet utóbbit még nem volt szerencsétlensége megpillantani, de hallott egyet s mást a diákoktól, s nem csak a lény csúfságára vonatkozóan - az a szóbeszéd járta, szerencsétlen nyálas dalokban szokott kommunikálni.

 Minden rejtély közül azonban leginkább az foglalkoztatta Dumbledore-t, hogy Regulus Black vajon miért álcázta magát Lucius Malfoynak. Ez - mármint hogy ezt tartotta a legérdekesebbnek - nem meglepő, mert az igazgató egy szarkeverő volt. Végül arra jutott, hogy minden bizonnyal a fiúcska olyannyira vágyakozott egy vérbeli, erotikától túlfűtött buli után, hogy egy évvel idősebbnek tettette magát - az meg se fordult Dumbledore fejében, hogy az ifjabbik Black érez valamit Poppy iránt. Ám ez se meglepő, mert Dumbledore szarkeverősége mellett elég ostoba is volt.

 Épp a mardekáros rejtélyén törte kobakját, mikor - a véletlen játékának köszönhetően - épp magvas gondolatainak tárgya, azaz maga Regulus Black teljes életnagyságban (kábé 160 centi) sietett át a Mugliismeret folyosó közvetlen közelében elhelyezkedő, gyetyákkal és KONDÉRokkal gazdagon megrakott téren.

Dumbledore professzor már nyitotta volna a hosszú, ősz BAJUSSZAL és SZAKÁLLAL keretezett pofáját, hogy rákiáltson a szerencsétlen mardekárosra, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát. Úgy gondolta, a szabad félóráját inkább a harmadik kedvenc dolgával tölti (A második a szarkeverés, az elsőről pedig inkább NEM MONDOK SEMMI KONKRÉTAT... és most tényleg nem. Úgyis tudja mindenki.) magával a KÉMKEDÉSSEL. Hiszen az idős igazgató szerint kevés olyan jó módszer létezett, mint a kémkedés, ha valami érdekes infót szeretnénk megtudni egyik-másik emberről. Persze ott volt még a facebook-os csekkolgatás, de mivel a varázsvilágban (és 1975-ben) csak neki volt rendes, akadozás nélküli, villámgyors netje, így hiába volt minden erőlködése, csak egyetlen ismerőse (A Sör) után tudott volna kémkedni, róla meg már amúgyis tudott MINDENT.

Tehát, Dumbó úgy döntött, követi az ifjú Black-fiút, akárhová is megy (kivéve a konyhára, mivel Dumbó nem bírta túlzottan a házimanókat), és kideríti a fiú setét kis titkát. A professzor elmormogott egy gyors varázsigét, aminek köszönhetően vörös talárja koromfekete latexruhává változott, ami ugyan nem könnyítette meg sokkal a mozgást, de - a professzor szerint - igazán jól állt neki, és a mardekáros fiú után vetette magát.

 Dumbledore képzeletben vállon veregette magát, majd igazából is, ugyanis úgy tűnt, Regulusnak fel sem tűnt az ő kis akciója. A negyedéves fiúcska szemmel láthatóan gondolataiban elmélyedve, sápadt arcocskáján elszánt, komoly képpel igyekezett valahová. Az igazgató érezte a VELŐS RÉSZÉBEN, hogy bárhova is tarthat az ifjabbik Black, a kémkedés hozzásegíti majd az igazság feltárásához; így hát szoborról szoborra szökkenve, egy gazella kecsességével ugrándozott a mardekáros után. Az egyetlen, aki megpillantotta, McGalagony professzor volt, aki azonban ahelyett, hogy megbotránkozott volna, egy laza intéssel köszöntötte a nindzsaszerűen mozgó direktort. McGalagony az olyasmiken, hogy főnöke feszes, a képzeletre abszolút semmit se hagyó latexruhában ugrándozik a folyosón, már rég nem lepődött meg, mondhatni egészen megszokott jelenségnek vélte.

 ,,A toronyba megy! Talán levelet küld?" morfondírozott Dumbledore két szökkenés (és egy ráadás piruett) közben, s követte a fiúcskát. A csigalépcsőn felfelé haladva Regulus meggyorsította lépteit, ám szerencsére Dumbledore olyan jó kondiban volt, hogy egyszer sem tévesztette őt szem elől - így azt is látta, hogy a lépcsősor tetejéhez érve Regulus ahelyett, hogy kitárta volna a bagolyház ajtaját, egy Lumost elmormolva hirtelen láthatóvá tett egy bejáratot, mely mindezideáig tömör kőfalnak tűnt, s olyan könnyedséggel lépett át az immár aranyló fényben játszó, áttetsző falon, hogy az még Dumbledore-t is meglepte. Növekvő érdeklődéssel iramodott tehát a fiú után, s maga is átlépte a titkos bejáratot.

De a legmeglepőbb eleme a szobának a középen ehelyezkedő gigantikus banánhéjakból készült szobor volt, amiben Dumbledore egy kissé groteszk lányarcot vélt felfedezni.

A mardekáros fiú egyenesen a szobor elé lépett, letérdelt (az előre odakészített kispárnára), majd drámai hangon szónokolni kezdett.

- Ó, Poppy! Én egyetlen, drága, kicsi Poppym... - kezdett bele a fiú áhítatos hangon monológjába.

,,ÁHHÁ! Itt van a kutya elásva!" sikkantott magában Dumbledore. ,,Szóval szemmel láthatóan bejön neki Miss Van der Wils..." gondolta, ám csakhamar elkomorodott, hiszen a számára szükséges információ megszerzésével az akciója máris befejeződött. Kimenni azonban nem tudott a helyiségből - az ajtó ugyanis visszaváltozott kőfallá, és a férfi pálcája pedig a latexruha BELSEJÉBEN maradt, azt pedig csak iszonyatosan hangos gumicsikorgással tudta volna kivenni onnan. A pálca nélküli varázslás ugyan egy lehetséges opció lett volna, ám végül az idős szarkeverő úgy döntött, kivárja, hátha történik valami érdekesebb… például történik valami Regulusszal… mondjuk meghal.

 Nem úgy tűnt, mintha a mardekáros egyhamar be akarná fejezni a szónoklatot.

 - Ma egészen, elképesztően gyönyörű voltál a reggelinél, miközben tíz banánfagyis, málnaszószos palacsintát fogyasztottál, és beszéd közben véletlenül leköpted vele Lucius Malfoyt. És a kviddicsedzésen is szívszorítóan szép voltál, mikor a szél az arcodba fújta az összes, csodálatos vörös hajad... - itt Regulus hozzányúlt a banánhéjszobor azon részéhez, mely vélhetően a lány haját jelképezte, s gyengéden végigsimított rajta, s mélyet sóhajtott. - Ó, Poppy! Vajon képes leszek -e bármikor is szemtől szembe beszélni veled? Vajon észreveszed -e majd egyszer, hogy a világon vagyok, és szeretlek, mióta csak megláttalak? - Az immár vörösen izzó arcú, mardekáros fiú olyannyira belelovalta magát a beszédbe, hogy fel se tűnt neki, hogy Dumbledore az egyik oszlop mögött öklendezést mímel.

 - Ó, Poppy! - sikkantotta elérzékenyülten Regulus, s abban a pillanatban fogta magát, s a banánszobor nyakába vetette magát (igaz, lábujjhegyre kellett állnia, de azért elég hatásos volt a dolog.)

 Dumbledore már épp körbekémlelt, hogy mivel vethetne véget az életének (a gyetyák elég jónak tűntek, bár nem tudta, a latex mennyire gyúlékony), mikor azonban egészen váratlan dolog történt. Regulus ugyanis hirtelen felpattant ültőhelyéből, és egyáltalán nem vad szerelemtáncba kezdett (ami abból állt, hogy lassan jobbra-balra andalgott), mikor MEGBOTLOTT egy az egyik fotel mellett árválkodó küszöbben, ami ugyan nem sétált éppen arra, cserébe teljesen észrevétlenül rejtőzködött a földön.

,,Ebből majdnem hasas lett" röhhintett Dumbó csöndesen és kicsit sajnálkozva, hiszen reménykedett benne, hogy a mardekáros fiú legalább egy MERLINESET TAKNYOL.

- Jaj, bocsánat - motyogta Regulus már csak megszokásból, majd folytatta volna az andalgást, mikor hirtelen éles hangot hallott.

- KOMOLYAN AZT HISZED, HOGY ENNYIVEL KIENGESZTELHETSZ?!

A fiú ijedten körbepillantott a teremben, a hang forrását keresve (Dumbledore ugyanígy tett, persze csak miután megbizonyosodott affelől, hogy tényleg nem ő adta-e ki a bizarr hangot), ám nem látott senkit (Dumbó nagyon jól rejtőzködött).

- HÉÉ, MI AZ, TE IS CSAK ÚGY FIGYELMEN KÍVÜL HAGYSZ, MINT MINDENKI MÁS?! - mondta a hang, majd miután Regulus továbbra is értetlenül bambult körbe, hozzátette:

 - ITT VAGYOK LENT... TE KIS PÖCS.

 - Á! - sikoltott egyet Regulus MITCHEL MUSSÓSAN. - Egy beszélő küszöb!

 - Bizony ám, hogy az vagyok! - dicsekedett a megelevenedett fémlap a Black-fiú és a rejtőzködő igazgató legnagyobb döbbenetére. - De nem mindig voltam ám az... hajdanában ugyanolyan küszöb voltam, mint bárki más, egészen, míg meg nem keserítette békés életem a romantikus, viszonzatlan szerelem... de hát neked mondjam, öregem? - ütött meg némileg barátságosabb hangnemet a küszöb. - Úgy látom, előtted sem ismeretlen a kín fogalma... és most nem a bizarr táncodra gondolok, bár az is elég KÍN...OS volt - tette hozzá gonosz röhhintés kíséretében, mire Regulus elhúzta a száját, Dumbledore pedig a markába nevetett.

 - Nos.. igen.. tényleg szeretem őt. Pauliennek hívják, de mindenki Poppynak szólítja... olyan, akár egy görög mítoszból előlépett nimfa! - lelkendezett ellágyult tekintettel Regulus.

- Milyen romantikus és fájdalmas - sóhajtott a küszöb. - Pedig nem lehet valami szép látvány... mármint a szobrot elnézve...

Regulus - ahogyan legyőzte a döbbenetét afelett, hogy a küszöb nemcsak beszél, hanem LÁT is - egyből nekiállt a heves tiltakozásnak.

- Jaj, dehogyis! Poppy gyönyörű... ő a legeslegszebb lány a világon...

- De nézd meg, mekkora az orra! És a szaga is igencsak retek! - nyafogta a küszöb.

- Azt csak... elrontottam... - motyogta Regulus alaposan szemügyre véve a szobrot, miközben azon agyalt, ha a küszöb lát, hall és még a SZAGOKAT is érzi, akkor vajon miféle különleges tulajdonsággal bírhat még.

- Hát piszok ratyek lett - vallotta be a küszöb kegyesen, mire Regulus kissé elveresedett.

 - Csak az én ügyetlenségem miatt! Sajnos nemigen tükrözi a valóságot... - a fiú szomorúan pillantott tákolmányára. - De ha élőben látnád, biztos te is azt gondolnád, hogy meseszép, kedves indokolatlanul (sokat) beszélő küszöb! Bár, mint említetted, a te szíved is elrabolta már valaki... - jegyezte meg a fiú sejtelmesen.

 - Nos, igen. De őt nem nevezhetném szépnek. Mi több, bitangpusztulatosan RÁNDÁ, szerencsétlen, szánnivaló nőszemély - pocskondiázta az illetőt kíméletlenül a küszöb. - Ha rajtam múlt volna, én biztos nem szerettem volna bele, sőt, még a talárja alá se kukkantottam volna be, mikor átlépett rajtam... mint ahogy azt másokkal tenni szoktam - tette hozzá perverzül a küszöb. Utóbbi megjegyzése minden bizonnyal elnyerte Dumbledore tetszését, mert a vén kéjenc elégedetten elvigyorodott, mint aki maga is ezt szokta tenni, jóllehet rajta elég ritkán lépdelnek át taláros nők.

 - Én nem értem, hogy beszélhetsz így róla! - háborodott fel Regulus. - És hogy érted azt, hogy nem rajtad múlt? Egyáltalán, ki ez az ember, akiről beszélsz?!..

- Azt hiszem, neked ehhez MARHÁRA NINCS SEMMI KÖZÖD - horkant fel dühösen a küszöb, majd Regó fancsali, síráshoz közel álló arcát látva hozzátette: - Bocsi a kemény hangnemért, kölyök, de ez olyannyira fájdalmas és romantikus emlék számomra, hogy nem szívesen osztom meg másokkal.

- Ugyan... - mosolyodott el Regulus, majd leült a küszöb mellé. - Azt hiszem, nekem bátran kiöntheted a lelkedet... hiszen tudod, hasonló helyzetben vagyunk. Kivéve, hogy én egy ember vagyok... te meg egy..

- KÜSZÖB. Igen, tudom, nem kell emlékeztetned rá - sóhajtott az. - Hát, ártani csak nem árthat... és amúgy is érdemes néha elmondani a búnkat-bajunkat. Olvastam egy pszichológia könyvben.. Na jó, egye fene, elmesélem.

 Regulus érdeklődve hajolt előre, s Dumbledore is kibukott egy kissé rejtekhelye mögül, persze továbbra is ügyelve arra, hogy észre ne vegyék. A majdhogynem égigérő, szilvás-joghurtos illatú gyetyák, füstölők és rothadó banánhéjak alkotta, kavargó ködben pedig a küszöb belekezdett romantikus és szomorú történetébe.

 - Bizonyára nem hallottál még a mugli írótriászról, a K-nővérekről - fogott bele a küszöb. Nem várta meg hallgatósága válaszát, pedig Regulus izgatottan felsikkantott - épp volt is nála egy példány az egyik bestsellerükből, melyet unalmas óráiban újraolvasgatott -, a modortalan fémlap az összes "lyelet" figyelmen kívül hagyva folytatta mondandóját. - Kevesen tudják róluk, hogy varázslatos képességekkel rendelkező boszorkányok mind a hárman, s egykoron maguk is a Roxfort padjait koptatták.

 - Szent Candem Mandem a mennyekben! - szakadt ki Regóból egy izgatott kiáltás, ám a küszöb továbbra is figyelmen kívül hagyta őt.

 - Tudni kell róluk, hogy bár manapság elég népszerűnek számítanak szerény véleményem szerint középszerűnek sem nevezhető írásaikkal, akkoriban a diáktársadalom perifériájára szorultak - mesélte, majd Regulus értetlen, ostobenkó pillantását látva hozzátette: - Nem voltak barátaik, s nem is jártak soha senkivel.

 - Uff - mondta Regulus, ahogy a tapasztalt indiánok szokták.

 - Ebbe persze nem nyugodtak bele, hiszen ők is legalább annyira romantikus életet szerettek volna, mint amilyen regényeik főhőseié. Kiszemeltjeik azonban rendre visszautasították, vagy nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyták őket.

 - Megszakad a szívem! - jajongott eltúlzott arcmimikával a mardekáros. - Szóval innen az a mélyről jövő fájdalom és kín! Ó, szegény, zseniális K-nővérek, magukra maradva szikrázió géniuszukkal...

 - Befognád? - förmedt rá barátságtalanul a küszöb. - Szeretném folytatni... Szóval akárhogy is próbálkoztak, a szerelem nem talált rájuk. Így jobb híján tárgyakat bűvöltek el, hogy azok beszéljenek, érezzenek, s nem utolsó sorban: halálosan beléjük szeressenek.

- OH MY... CANDEM MANDEM! - sikkantott fel ismét Regulus meglehetősen fájdalmasan. - De hogyha ilyen bonyolult és nehéz varázslatot végre tudtak hajtani, akkor miért nem használták a bűbájokat rendes embereken? Vagy esetleg szerelmi bájitalt is főzhettek volna... vagy MENŐ-MANÓ főzetet...

- Mert annak ellenére, hogy a varázslatok területén kiemelkedően teljesítettek, rémesen egyszerűen gondolkodtak. Mondhatni ostobenkó picsék voltak... - folytatta a küszöb. - Nos tehát, mint látod, engem is ők tettek ilyenné... pontosabban a LEGIDŐSEBB...

- Réka! - vágta rá teljes extázisban Regó, majd miután úgy érezte (mivel látni nem láthatta), hogy a küszöb setét pillantást vet rá, gyorsan elhallgatott.

- De sajnos, miután a három lány elballagott a Roxfortból, nemes egyszerűséggel megfeledkezdtek rólunk, elvarázsolt tárgyakról - mondta ki a szívszorítóan drámai szavakat a küszöb. - Vagy csak egyszerűen más magányos lányoknak is igazi lelki társakat akartak itthagyni... Szó mi szó, ők elmentek, mi maradtunk, és míg ők élvezik a rengeteg pénzt és a luxust, mi itt szenvedünk romantikusan és szomorúan...

 - Ó, kedves küszöb, ez annyira... romantikus és szomorú!

 - A számból vetted ki a szót - vetette oda a fémlap cinikusan.

 - Tehetek valamit érted? Olyan szívesen segítenék... - ajánlkozott Regó. - Én JÓL TUDOM, ki az a Josh Hutcherson, és azt is, hogy milyen szörnyű érzés a reménytelen szerelem...

 A küszöb elgondolkodott.

 - Nos - mondta ekkor -, éppen lenne valami, amit megtehetnél, és bár nem egyszerű dolog, ha megteszed, talán a saját... khm... PROBLÉMÁDON is segíthetsz - vetett egy lapos pillantást a bűzlő banánszoborra a küszöb.

 - Mit kell tennem?

 - Amire neked szükséged van, az a - MOST FIGYELJ - szúrta közbe erőszakosan a küszöb, hogy mindenképpen magára irányítsa Regulus figyelmét - a Kiszerelmesítő Főzet! Ha ezt elkészíted, s egy hétig naponta egyszer iszol belőle, akkor örökre kiszerethetsz ebből Poppy nevezetű nőszemélyből. Ám nagy mennyiségre lesz szükséged, mert nem csak kettőnknek lesz szüksége rá - legalább egy tucatnyi tárgy van a Roxfortban, melyeket a nővérek elvarázsoltak, s a romantikus, szomorú élet átkát rakták rájuk! Meg kell találnod az összeset, és ki kell kúrálnod őket a szerelmi bánatból - s elnyered méltó jutalmadat! - fejezte be misztikusan a fémlap.

 - De én... nem akarok kiszeretni Poppyból - motyogta szerencsétlenül Regulus. - Nekem jó így... mikor meglátom őt... a szívem elönti a...

 - KÍN?

 - Nem, a melegség! És a szeretet!

 - Hát az iszonyú nyálas! - szörnyülködött a küszöb. - Nem csoda, hogy nem viszonozza az érzelmeid az csaj, te szánalmas kis pöcs! Ide figyelj: megfőzöd a löttyöt, megkeresed az elvarázsolt tárgyakat, meggyógyítod magadat és minket: ennyi a teendő, ennyi kell, hogy minden újra a régi legyen! Értve vagyok?

- P-persze - nyögte ki Regulus, részben azért, mert roppant módon szeretett volna segíteni a szomorú és romantikus életű tárgyaknak, másrészt pedig, ugyan biztos volt benne, hogy a küszöb nem tud mozogni, azonban olyannyira rettegett tőle, hogy szóban addig sértegeti, míg teljesen összeroppan, hogy jobbnak látta felajánlani a segítségét.

- Fasza - felelte a küszöb laza hangsúllyal. - Na akkor, mire vársz még? Mehetsz máris... Amúgy hogyha nem akarsz kiszeretni a veres démonból, akkor csupán annyit javasolok, hogy használj férfiasító főzetet. A nők buknak a macsókra.. te pedig egyáltalán nem vagy az. Mármint... nézz magadra! Nagyon-nagyon alacsony vagy - mondta gúnyosan az elvarázsolt tárgy (ezt a kijelentést egyébként Regó kissé képmutatónak találta, tekintve, hogy egy 3 cm magas KÜSZÖB mondta - persze semmi pénzért nem bántotta volna meg a sanyarú sorsú szerencsétlent) -, és semmi izmod sincs... A receptet megtalálatod az egyik K-nővér könyvben.. tudod a-..

-,, A csúg - mert a rándáknak is vannak érzései" - ben - bólintott a mardekáros fiú, hiszen JÓL ISMERTE azt a könyvet (majdnem annyira, mint Josh Hutchersont), mondhatni a személyes kedvencei közé tartozott.

 - Pontosan - helyeselt a küszöb elégedetten. - Ami azt illeti, alig várom a közös munkát, kedves...?

 - Regulus. Regulus Arcturus Black.

 - LOL! - kiáltott fel váratlanul a tárgy. - A monogramod RAB! Gáz... na mindegy. Számítok a segítségedre, Regulus!

 Dumbledore még akkor is a hallottakon töprengett, mikor aznap éjjel nyugovóra tért a csupasz nők posztereivel ékesített, rózsaillatú baldachinos ágyában. Egészen jó kedvre derítették az események; bár Poppyt mindig Lucius Malfoy oldalán képzelte el, az új információk egészen új távlatokat nyitottak meg előtte. Végül arra jutott, legjobb lesz, ha nem avatkozik bele a dolgok folyásába - nem fogja se akadályozni, se segíteni az ifjabbik Black vállalkozását. Lefekvés előtt azonban még elhatározta, hogy annyit megtesz, hogy Regó kezére juttatja a Kiszerelmesítő bájital receptjét (A csúg című regény nagy ritkaság volt; varázsos tartalma miatt a muglik nem is olvashatták... ezt azonban a küszöb elfelejtette megemlíteni). ,,Hiszen" gondolta az igazgató, mielőtt elaludt volna, ,,van -e szánalomraméltóbb egy romantikus és szomorú életű küszöbnél?"