Hiromi Yama-Moto fáradtan roskadt le a hollóhátas klubhelyiség kanapéjára.  Olyan sok minden történt az elmúlt egy-két napban, hogy még a mindig összeszedett lány is egyre inkább úgy érezte, hogy kicsúsznak a kezei közül a dolgok.  A bonyodalmak az egészen bizarr Luther érkezésével kezdődtek, akinek Zeke iránt tanúsított érdeklődését nehéz lett volna tagadni, majd mindezt tovább nehezítette Hiromi kiruccanása Narniába, s ottani találkozója Nickkel… s ha ez nem lett volna elég, most büntetőmunka közben egy szerencsétlen, éneklő külföldire bukkant két olyan lány társaságában, akiket se nem ismert, se nem szeretett különösebben. Az egész annyira kuszának tűnt, hogy Hiromi minden bizonnyal még akkor se érezte volna átláthatónak, ha egyébként egészséges és kialudt, ám mivel akkor már majdnem negyvennyolc órán keresztül ébren volt, olyannyira fárasztónak érezte ezeket a szövevényes eseményeket, hogy úgy döntött, inkább bele se gondol. Így aztán egy nagy bögre, tejszínhabos kakaó társaságában belesüppedt a puha párnák rengetegébe, lehunyta a szemét, s próbálta kizárni a világot.
 Szemhéjai elnehezedtek, megfáradt tagjai is mintha nyugalomra leltek volna a kényelmes fekvőhelyén, s már majdnem teljesen elaludt, mikor érezte, hogy valaki a kanapé szélére ül. Hiromi bosszankodva pillantott fel, s minden öröm nélkül konstatálta, hogy barátja, Zeke látogatta meg.
 - Végre eszedbe jutottam? – morogta a lány barátságtanaul, mire a kissé tányéros deszkás elpirult zavarában.
 - Ne haragudj, Hiromi! Én tényleg kerestelek téged, de nem találtalak! Komolyan büntetőmunkán voltál?
- Igeeen - nyújtotta el a választ unott hangon a lány, miközben újra lehunyta szemeit.
- És.. jó volt? - érdeklődött Zeke, kicsit sem meglepően ostobán (tekintve, hogy ő csak egy koszos kis deszkás).
Hiromi erőtlenül kinyitotta jobb szemét, hogy egy megvető pillantással reagálhasson a hülye deszkás hülye kérdésére, ám nagy ijedtségére Zeke tányéros arca alig pár centire volt az övétől. A lány azonnal ellökte... VOLNA magától barátját, ám félt, hogy esetleg elkapna tőle valami ismeretlen eredetű bacit (például azt, ami a fiú gigantikus arcát okozta), így egy hullámzó mozdulattal kikerülte Zeke méretes fejét, és felpattant a fotelból. A deszkás fiú egy egészen rövid pillanatig csalódott arcot vágott, ám utána arra a következtetésre jutott, hogy barátnője ellenséges viselkedése csupán annak volt betudható, hogy zavarba jött a retekszexi pasija közelségétől.
- Hiromi, drágám... - mosolyodott el magabiztosan és (szerinte) dögösen a fiú. - Készítettem neked egy aprócska meglepetést...

Az ázsiai lány döbbenten és kétségbeesetten meredt barátjára. A fejében filmszerűen jelentek meg Zeke korábbi meglepi-próbálkozásai: kezdve a gigantikus és undorító színű plüssmedvétől, a lány szobájának kitakarításán keresztül egészen a hóba kiírt nyálas üzenetekig.
- Mire készülsz, Zeke? - kérdezte a lány gyanakodva, miközben még két lépést hátrált a fiútól.
 - HO HO OH OH – nevetett meglehetősen ijesztően Zeke. – Egy minden eddiginél jobb ajándékot készítettem neked! De csak akkor adom át, ha megígéred, hogy megbocsátasz nekem – tette hozzá gyorsan, és lebiggyesztette a száját, amitől amúgyse túl szép arca kifejezetten undokká vált – még Hiromi is kelletlenül fordította félra a fejét.
 - Nagyon rosszul esett, hogy nem kerestél, Zeke…
 - De hiszen mondtam, hogy kerestelek! Csak épp te épp Narniában nyaraltál… Utána meg büntetőmunkát kaptál! Talán az én hibám? – csattant fel Zeke, ám Hiromi elsötétedő arca láttán gyorsan hozzátette: - Persze mindez már nem számít. Komolyan… őszintén bocsánatot kérek, drágám.
 A hollóhátas lány  ismét barátjára emelte tekintetét. Zeke tényleg szomorúnak és bűnbánónak tűnt, igazából úgy nézett ki, mint egy kutya, akit a gazdája azon kapott, hogy szétrágta a legjobb papucsát.
 - Rendben – sóhajtotta Hiromi. – Mutasd azt az ajándékot…
- Jeee! - kiáltotta győzelemittasan Zeke, majd megragadta Hiromi karját, és a klubhelyiség közepén lévő kis asztalhoz vezette a lányt.
Hiromi már épp felháborodott volna, hogy a fiú csak úgy rángatja őt ide-oda, ám ekkor meglátta, mit is készített neki a barátja meglepetésként.
Az asztal két személyre volt megterítve - helyet kapott egy-egy lapostányér, két pohár és pár (a lány szerint egészen micskes-mocskos) evőeszköz is. Az asztalka közepén egy nagy porcelánedény díszelgett, a hozzá illő tetővel lefedve. Hirominak nem kellett sokáig várakoznia, hogy megtudja, mi van a tálban, mivel Zeke egy elegáns mozdulattal lekapta a fedőt, és Hiromi szeme elé tárult a világ leggusztustalanabb zöldségsalátája.
- Na, mit szólsz? - vigyorgott izgatottan a deszkás, miközben barátnője arcát fürkészte. 
- Nem találok szavakat - nyögte a hollóhátas lány. Ez egyébként lényegében igaz is volt, Hiromi tényleg nem tudott mit mondani. Az edények tisztaságát botrányosnak találta, azt pedig, hogy barátja erre volt fenemód büszke, egyenesen szánalmasnak tartotta. Arra, hogy pár zöldséget (jó esetben) megmosson, felszeleteljen, és beledobáljon egy tálba még egy ostobenkó troll... vagy Dumbledore is képes lett volna. ,,Bár Dumbledore professzor biztosan ízlésesebben helyezte volna el ezeket " jegyezte meg magában a lány, miközben undorodva pillantott a zöldségkavalkádra.
 - Egész délelőtt ezen dolgoztam – árulta el Zeke, és kissé kihúzta magát. – A házimanók adták az ízletes zöldségeket! Nézd, ez a répa egy maradék reggeliről – közölte, miközben lazán felkapott egy olyan répát, amit nyilván nem hámoztak meg kellőképpen, az oldalát ugyanis egy pár centis részen barna föld borította. Hiromi érezte, hogy a látványtól bukfencet vet a gyomra. Fontos volt számára a kapcsolata Zeke-kel, de rögtön tudta, hogy inkább egy kútba vetné magát, mintsem hogy egy falatot is fogyasszon az undorító, nem higiénikus kotyvalékból.
 - Ne haragudj, Zeke… - bökte ki nagy nehezen -, …azt hiszem, nem vagyok éhes. Mi lenne, ha inkább máskor ennénk… valami higiénikusabbat, mondjuk…
 - Áá! – kiáltotta fájdalmasan Zeke, és egy drámai mozdulattal a szívéhez kapta a kezét. – Szóval így állunk! Akárhogy próbálkozom, mégse békíthetlek meg! Ez fájt, Hiromi… itt, mélyen fájt, tudod? Nem úgy, mint az, mikor fejjel beleálltam egy tuskóba deszkázás közben… az itt kívül fájt… és itt… és itt – kezdte mutogatni undorító testrészeit Zeke.
 - Nem arról van szó! – magyarázkodott Hiromi -, ez a zöldségtál tényleg nagyon… ízletesnek tűnik, de…
 - Oh, gyötrelem! – sikoltotta Zeke, majd lefeküdt a földre, és csapkodni kezdte magát a padlóhoz. – Fájdalom… Visszautasítás… Zöldségsaláta…
 Hiromi nem tudta, mit tegyen, ráadásul a tény, hogy Zeke a piszkos padlóhoz verte saját, mocskos testét, igazán nem segített a helyzeten. Felsegítette volna, de az egész helyzet annyira bacis volt, hogy se moccanni, se szólni nem tudott. A kínos szituációnak egy váratlan látogató vetett véget.
 - Valaki azt mondta, hogy zöldségsaláta? – lépett be szokásos, rezzenéstelen, és persze változatlanul csúf arccal a klubhelyiségbe Luther.

Ahogy Hiromi az egészen undi fiúra pillantott, egy remek terv ötlött az eszébe. A lány arcán felhőtlen megkönnyebbülés futott át, majd még mindig vigyorogva hangosan megszólalt.
- Igen, kedves Luther! Zeke is mondta, én is mondtam... de sajnálom, ezt a csodálatos tál ZÖLDSÉGSALIT, ami Zeke A SAJÁT... és kissé mocskos kezeivel készített nekem, egész délelőtt... nem kaphatod meg. Mert nekem

készítette. Bizony - bólogatott hevesen a lány, miközben lendületes mozdulatokkal mutatott a tálra.
- Igazán? - vonta fel nemlétező szemöldökeit Luther. - Zeke készítette... egyedül?
- Igen! - vágta rá Hiromi a fetrengő fiúra pillantva. - De sajnálom, én nem adok neked belőle... Ha ennyire érdekel, próbáld meg elvenni! - kiáltotta harciasan, majd messzire ugrott az asztaltól. Ezt a mozdulatot gondolatban meg is köszönte saját magának, hiszen Luther olyan nagy lendülettel vetette magát a zöldségekre, hogy ugrásának SZELE is simán feldöntött volna egy embert. Mármint ha épp arra sétál.
- Hé, mit csinálsz, öreg?! - kérdezte felháborodottan Zeke, miután zölségei roppanását hallva felpattant a padlóról. - Azt nem neked csináltam, hallod? Állj már le a zabálással! - A deszkás egyre ingerültebb lett. Feltápászkodott, majd dühösen kikapta Luther kezéből a répát, amit épp elfogyasztani készült.

 Luther szemében ismeretlen, vad fény villant, ahogy a dühöngő Zeke-re pillantott. Olyan különös volt, hogy a varázslótanonc kissé össze is zavarodott a látványától – Luther eddigi Roxfortban tartózkodása alatt mindig cinikus arcot vágott, ám most mintha az őserő vetült volna ki vizenyős harcsaszemeire. Mintha Luther nem önmaga lett volna. Zeke-et kirázta a hideg a gondolatra.

 - Ezt a vacsorát Hirominak készítettem! – nyögte ki Zeke, miután nagy nehezen összeszedte magát.

 - Tudom – mondta Luther, amint csúg arca ismét felöltötte szokásos, cinikus kifejezését. – De mint láthatod, neki nem kellett.

 - De ez nem azt jelenti, hogy rávetheted magad! Hiszen Hiromi is megtiltotta!...

Váratlanul az eddig csöndben és kissé megrendülten figyelő Hiromi is megszólalt.

 - Ne húzd fel magad annyira, Zeke. Örülj neki, hogy valaki hajlandó volt megenni a salátádat.

 Zeke úgy rándult össze, mintha barátnője arculütötte volna.

 - Hogy micsoda?! – hebegte a fiú.

 - Jól hallottad – Luther hangja hűvösen csengett. – Hiromi azt mondta, örülj neki, hogy valaki evett belőle. Végülis nem várhattad, hogy ő maga fogyassza el – tette hozzá felvonva egyik szemöldöke helyét.

 - Már miért ne? Nagyon finom saláta volt! De te tönkretetted!

 - Az ízét illetően nem is voltak kifogásaim – mosolyodott el Luther, ám Zeke nem viszonozta a gesztust.

- Engem itt és most mélységesen megsértetettete..teteteteettt...EK! - bonyolódott bele az igazából nem túl nehéz szóba Zeke (bár neki egészen biztosan nem volt egyszerű, tekintve, hogy csak egy koszos kis deszkás volt). - Ti ketten! - jegyezte meg, hogy a két hollóhátas biztosan megértse, mit akart mondani. - El is megyek!

- ZEKE, NE MENJ EL! - A fiú legnagyobb megdöbbenésére a tiltakozó nem barátnője, hanem a már-már gyomorforgatóan gusztustalannak mondható Luther volt. (Az igazat megvallva, Hiromi már réges-rég visszasunnyogott a kedvenc fotelébe a kakaójával, és a teljes lelki békére koncentrált.)
- De! Elmegyek! - kiáltott szenvedélyesen Zeke, remélve, hogy ezzel felhívja magára barátnője figyelmét. De nem.

(Johnny Goldos mutogatás). Így a koszos kis deszkás kénytelen volt színpadiasan elhagyni a klubhelyiséget, gondosan ügyelve arra, hogy kellőképp hangosan dübörögjön a lépcsőn. Luther csalódottan pillantott utána, majd Hiromihoz fordult.
- Ez a kör döntetlen lett. De a következőt én nyerem - morogta szkeptikus arccal (fingom sincs, hogy csinálta), majd ő is magára hagyta a japán lányt. Hiromi sóhajtott egyet, de nem zavartatta különösebben magát - kényelmesen feltette a lábait a kis asztal mellett lévő puffra, majd folytatta a relaxáló gyakorlatait, és tovább merengett az aznapi eseményeken.

*

 Perselus Piton egész testében remegett. Nem volt az a könnyen megfélemlíthető fajta, s ha még ha szorult helyzetbe is kényszerítették a körülmények (amit általában a gyépés James Potter és bandája jelentett), mindig azon igyekezett, hogy mások semmit se vegyenek észre félelméből. Most azonban hiába igyekezett, nem tudta elrejteni az arcára kiülő rémületet, melyet a felé magasodó Vonessa Demort váltott ki. Piton szerencséjére a termetes asszony akkora árnyékot vetett rá, hogy különösen jó szemek kellettek volna a sápadt képén tükröződő aggodalom kiszúrásához, Vonessa Demort pedig nem rendelkezett ilyen jó minőségű látszószervekkel.

 - Most se tetted meg, amire kértelek – jelentette be drámaian az asszony. Aki valójában hajadon volt, bár Dumbledore gyakorta ostromolta házassági és egyéb ajánlatokkal.

 - N-nem – dadogta Piton -, de… majdnem! Majdnem sikerült! Egyikőjükhöz nem tudtam közel férkőzni, és…

 - Egyikőjükhöz? – süvítette a professzorasszony. – Egyedül Peterről tudjuk, hol tartózkodik – ájultan Mrs. Pomfreynél! De Nick – hála neked – csak bolyong valahol a Roxfortban, ahelyett, hogy hozzám került volna…

 - Az a Yama-Moto lány megelőzött! – nyafogta Piton. – Ki gondolta volna, hogy hamarabb jut Narniába, mint én?

 - ÉS Antal is megszökött!
 - Antal?... – motyogta elveszetten Piton.

 - Igen! Tudsz valamit a dologról?

 - Csak amennyit Demort professzor – motyogta a mardekáros. – Hogy Hiromi Yama-Moto, Cordelia Beckford és Paulien Van der Wils dolgoztak azon az éjen Lumpsluck professzornál, de ők azt mondták, hogy míg ott voltak, minden rendben történt.

 - És ezt te el is hiszed? Mikor kikérdezték őket, használtak egyáltalán Veritaserumot?

 Piton megrázta a fejét.

 - Dumbledore professzor azt mondta, nem szükséges, mert megbízik bennük.

- Az a vén, nyomi kujon mindent elront! - morogta Miss Demort a bajsza - helyett méretes tokája... FELETT. - Ki kell derítened mi az igazság! - fordult ekkor hirtelen a reszkető mardekáros felé.
- De mégis hogy, Miss Demort? Fenyegessem meg őket, vagy mi? - nevetett fel gúnyosan Piton, ám a tanárnő arcát látva egyből eltűnt a mosolya.

 - TALÁLD KI! - csapott dühösen az íróasztalára Miss Vonessa Demort, ám a már-már szánalmasan remegő, sápadt arcú fiú láttán hangosan felsóhajtott, és az ég felé emelte tekintetét. - Haverkodj velük össze, vagy mittudomén...
- Na de mind a hármukkal? Nem lesz az egy kissé GYANÚS? - kockáztatott meg egy halk megjegyzést Piton, majd igyekezett minél jobban behúzni a nyakát.

- JÓ ÉG, PERSELUS, LEGYÉL MÁR KICSIT ÖNÁLLÓBB! AKKOR CSAK AZ EGYIKKEL! - süvítette Miss Demort, majd hátat fordított az ifjú roxfortosnak.
- ...De... melyikőjükkel? - kérdezte szinte suttogva a fiú, ám azonnal megbánta kérdését.
- KI A SZART ÉRDEKEL?! - csattant fel ismét a mugliismeret tanár. - CSAK CSINÁLD MEG, ÉS KÉSZ! Na vesződj innen, mielőtt úgy pofántenyerellek, hogy megemlegeted... de mostmár ÖKÖLLEL.

 Perselus jól ismerte Vonessa Demort erejét – majdnem olyan jól tisztában volt vele, mint azzal, ki az a Josh Hutcherson (hiába, ő a varázsvilágban is nagy népszerűségnek örvendett, pedig akkor még meg se született, na de ilyen ez a Josh Hutcherson.) Legutóbb is ő (mármint Miss Demort, nem Josh) szabadította ki a vécéből, ahová Potter és haverjai zárták, ám mikor megtudta, hogy ismét sikertelen volt küldetésében, az egyik fa tetejére rögzítette a kviddicspálya közelében, ami nem tartozott Piton legkedvesebb emlékei közé. Így aztán, tisztában azzal, hogy a tanár gondolkodás nélkül megtorolja a hibákat, úgy döntött, legjobb lesz, ha minél gyorsabban cselekszik. Míg csöndesen, ám annál sietősebben kisurrant a nő irodájából, azon merengett, hogy bár Miss Demort a szerinte könnyebb feladatot osztotta rá – csak össze kellett tegeződnie egy roxfortos lánnyal, nem nagy ügy -, s ő maga inkább Antal és Nick felkutatására vállalkozott, Piton mégis úgy érezte, boldogabb lenne, ha neki kéne felkutatnia a professzor csatlósait. Az összebarátkozásban nem volt valami jó, amit kitűnően illusztrált, hogy nem volt egy barátja sem. Miss Demort szavai azonban egyértelművé tették, hogy a fiúnak nincs választási lehetősége, így, miközben hálókörlete felé haladt, máris elkezdett azon töprengeni, melyik lányhoz kerülhetne közelebb a leginkább zökkenőmentesen.